Meglátogattuk Lázár Tibor festőművészt a zentai műtermében

A járókelők épp egy festett macskát fotóznak a járdán, amikor megérkezünk Lázár Tibor zentai otthona elé. Régi polgári ház, pink macskafejjel a kapu előtt – rögtön tudjuk, hogy jó helyen járunk. A festő elénk jön, próbál megszabadítani a házőrző rajongásától, de a kutyus rendíthetetlen, mindenkitől begyűjti a buksisimogatást, láthatóan imádja, ha vendégek érkeznek. A még fényes őszi napok egyike van, ezért inkább az udvaron ülünk le beszélgetni, körülöttünk még nyílik a rózsa és a lonc. Polgári idill – jegyzem meg mosolyogva, hiszen tudom, hogy ez a szókapcsolat még biztosan elhangzik ma.

Műszaki rajzok és Transformers-robotok bűvöletében

Lázár Tibor 1980-ban született Óbecsén, az újvidéki Művészeti Akadémián diplomázott, részt vett a svájci L’Ecole Cantonale d’Art du Valais posztgraduális képzési programjában, majd az újvidéki Művészeti Akadémián szerzett magiszteri fokozatot. Több önálló és csoportos tárlata volt Szerbiában, Magyarországon, Svájcban, Kanadában és Németországban. 2009 óta Zentán él, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium képzőművészeti tagozatának tanára. Felesége, Lázár-Szűcs Anikó ugyanebben az iskolában tanít angolt, két gyerekük van, Flóra tizenhárom éves, Mór nyolc. 

Egy ilyen „kerek” történetben milyen kérdések hajszolják hősünket abba, hogy elvonuljon a műtermébe festményeket, szobrokat alkotni? A válasz összetett, és túl is mutat az egyszeri alkotó életén.

Lázár Tibor szülei gépészek, és mint mondja, nem volt a házukban festmény, nem jártak kiállításra, nem voltak művészek az ismerőseik között.

– Ebben a gépészmérnöki világban nőttem fel. Apám különböző szerkezeteket agyalt ki, egyébként is ezermester, olyan barkácsjellem. Imádtam nézni azokat a gépészeti, műszaki rajzokat. Esztétikailag éltem meg őket. Ez vizuális élményként nagyon meghatározó. Aztán még tízéves sem voltam, amikor megjelent a Transformers, ezek a humanoid testfelépítésű robotokká alakítható járművek teljesen lenyűgöztek. Ezek képként belémivódtak – idézi fel. 

Középiskolás korában festette az első képeit, gépeket, technikai elemeket. – Azt hittem, hogy fú, ez micsoda érdekes dolog, és nagyon-nagyon boldog voltam – jegyzi meg nevetve. – Aztán láttam, hogy a szürrealisták már a harmincas években alkottak ebből százszor jobbat. Később a képzőművészeti akadémián adódott témaként az emberi test. Itt ragadt meg bennem, hogy az emberi figurával való foglalkozás mennyire jó dolog. Hogy ez örök érvényű kihívás, amivel mérni tudom magamat, akár versenyre is kelhetek a nagy elődökkel.

Közülük a Londoni Iskola festői, Francis Bacon és Lucian Freud művei nyűgözték le. De, mint mondja, művészi útkeresésében a gyerekkorban tapasztalt technikai világ látványa is fontos maradt, csak kissé hátrább sorolódott, és kezdtek beszűrődni a street art, főként a stencilek elemei is. Egyetemista korában az emberi alakot gyakran egy koordináta-rendszerben ábrázolta. – Ezt is nagyon frappánsnak és eredetinek gondoltam, aztán kezembe került egy nagyszerű katalógus, amelyben megláttam egy szerb festő munkáit, aki szintén használta a koordináta-rendszert és ezt a geometrikus kontextust. Ő Vladimir Veličković, hatalmas karriert futott be Franciaországban. Szégyelltem magam, amiért megint felmerült bennem, hogy valami eredeti szemléletet hoztam. Be kellett látnom, az emberábrázolás annyira mindenkié, hogy valójában senkié, tehát itt szabad a pálya. 

Ma már Lázár Tibor bizarr portréin nőket látunk, aktokat furcsa háziállatokkal, késekkel vagy épp bogarakat falatozva, pink sérülésekkel vagy glóriával. Csendéletein gyümölcsök, koponyák, olykor akasztott madár is feltűnik.

A művész szerint a portré és a csendélet is az a műfaj, amely viszonyítási pontként szolgálhat egy olyan festészeti hagyományban, ahol az ő alkotásai a nagy elődökével egyszerre vannak jelen. A korszerűség összetett kérdés – Lázár Tibor festményei igazolják, hogy a klasszikus festészeti hagyományok, gesztusok, eszközök új kontextusba helyezése érvényes állításokat fogalmaz meg függőségeinkről, traumáinkról, az erőről, melynek hol irányítói, hol foglyai vagyunk. Vitamin, protein, kokain című installációjában pedig a gazdag terítékeket ábrázoló csendéleteket helyezi szokatlan fénytörésbe azzal, hogy porcelán- és gipszfigurákként jelennek meg a gyümölcsök, a homár, a disznófej vagy akár a koponya. A nippek egészen új arca ez, de már nem valamely letűnt aranykor provinciális változata.

Úgy véli, nem jó teljesen elszakadni a saját korunktól, hiszen a műalkotás olyan kommunikációs felület, amivel tényleg meg lehet szólítani az embereket. 

– Nagyon sokszor az hangzik el a művészektől, hogy engem nem érdekel, hogy majd mit fognak szólni. Ezt nem tudom elhinni. Mert a művészet kommunikáció is. Ahhoz, hogy érvényes legyen, szükséges a néző is. Ezt értettem meg, amikor a kollektív identitás kérdései kezdtek foglalkoztatni, főként a közép-európai, Kárpát-medencei identitástudatra, azon belül is erre a vajdasági verziójára voltam kíváncsi. Itt vagyunk 300 méterre a Tiszától, és ez a terület nem olyan régen még lakatlan volt, egy mocsaras vidék, ahol meg lehetett halni maláriában, amely ma egzotikus betegségnek tűnik. 1697. szeptember 11-én itt volt a zentai csata, amikor a keresztény seregek visszafoglalták ezt a vidéket a törököktől, és rengetegen meghaltak. Később a Monarchia idején tudatos módon telepítettek ide magyarokat, szerbeket, németeket és sokféle nemzetiségű családot, kialakult egy kulturális értelemben sokszínű paraszti-jobbágyi társadalom, majd a vízszabályozások után kiépült a vasút, és gyors fejlődésnek indult a vidék, meghonosodott egy polgári réteg is.

Egyfajta aranykornak tűnhet ma ez a gyors fejlődés, és ez a Monarchia keleti területein eléggé általános, érzékelhető egyfajta nosztalgikus kötődés ehhez a korszakhoz. Megjelennek az új épületek, barokk és rokokó díszítéseket idéző lakberendezési tárgyak, a másolatok másolatai itt is meghonosodnak. Ez ott van a vizuális tapasztalataink között. Ezek a díszek igazán szépnek akarnak tűnni, de van egy nagyfokú kortévesztés bennük, mintha nem az a környezet, nem az az idő szülte volna őket, mint amelyben épp léteznek.

Lázár Tibor szerethető tréfát űz az idővel, amikor a világok összebékítése jegyében megalkotja a maga nippjeit Utcai harcosok címmel: Transformers-robotok olyan fejekkel és díszítésekkel, mint amilyeneket a Monarchia korabeli épületek homlokzatáról vagy a szobrokról ismerünk. Játékra hív, incselkedő kérdéseket szegez nekünk a fogyasztói társadalom olyan furcsaságairól, amelyek alkotásfilozófiai és művészetelméleti fejtegetésekhez vezethetnek. Mit mondanak el rólunk azok a díszek, amelyektől megválunk, mit mondanak a sallangok, amelyekhez ragaszkodunk? A forma, az anyaghasználat, a kompozíció vagy a gondolatiság hordozni tudja a hagyományt? A popkultúra és az utcai művészet érvényesebb reakciókat mutathat fel a társadalmi változásokra, mint az üzleti érdekek mentén kanonizált művészet? Lecserélhetők a hősök? Lehet bármi szép?

A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2022/10. számában olvasható. 

Fotók: Éberling András