Megmutatni az élet kevésbé megfogható oldalát – interjú Gerencsér Annával

Zuhanunk, repülünk, korokon átívelve. Egyik pillanatban még őshüllőkre kacsingatunk, a másikban már a szomszéd küszöbén ácsorogva bosszankodunk. Egy-egy történet után az olvasónak le kell tennie egy kicsit a kötetet, hogy eldöntse, álmélkodni kell vagy szörnyülködni, aztán már veti is újra bele magát ebbe a zavarba ejtő, rendkívül érdekes világba.

Az eddig publikált novelláidból, valamint az első kötetedből is kiderül, minden témában és stílusban megállod a helyed. Ezzel szemben mégis a thrillert és a fantasztikus történeteket szereted igazán megírni. Hogy alakult ki nálad ez a hang és a rémisztő történetek iránti rajongás?

Nincs konkrét, megfogható oka, hogy olvasóként miért kedvelem ezt a műfajt, azt hiszem, egyszerűen csak ilyen a természetem. Vagyok, aki vagyok... Ami az írói hangot illeti, gyakran azért is lesz fantasztikus történet az írásaimból, mert szeretném visszaadni az élet kevésbé megfogható oldalát. Számomra a misztikum segít formába önteni azt, amit egyébként a sorok közül kellene kiolvasni, és első osztályú eszközt szolgáltat ahhoz, hogy megmutassam, hogyan látom a világot.

Azt a szabadságot is nagyon élvezem, melyet a műfaj nyújt: egy valós élethelyzet, egy történelmi esemény megírásakor rendszerint a tények korlátai között dolgozom, a fikcióban azonban nincsenek határok, bármi megtörténhet. Ez pedig nemcsak szórakoztató és izgalmas lehet, de egyben tökéletes keretet biztosít a humornak és a szatírának, illetve ahhoz, hogy ha azt szeretném, az általános emberi tényezőre helyezhessem a hangsúlyt, ne pedig egy adott korszak, hely vagy társadalom problémáira reflektáljak.

Klasszikus indulásról beszélhetünk-e az esetedben? Úgy értem, mindig tudtad, hogy író akarsz lenni, és már egészen fiatalon tollat ragadtál?

Már óvodás koromban írtam, és mindig is az írás jelentette életem központi kérdését, de nagyon sokáig nem gondoltam arra, hogy író legyek. Évekig úgy terveztem, hogy majd lesz valamilyen „polgári” foglalkozásom, ami nem hivatás, csupán munka, és amellett fogok írni minden szabad percemben.

Ennek jelentős részben az az oka, hogy nagyon magasra tettem a mércét magammal szemben: nyolc regényt írtam, mire az utolsónál végre úgy éreztem, hogy ez már eléri azt a színvonalat, hogy megmutathassam valaki másnak is. Szintén sokat számított, hogy nem ismertem személyesen más írókat, nem tudtam semmit az irodalmi életről, így azt sem tudtam, milyen lehetőségei vannak egy kezdő írónak.

Most úgy érzem, ezek a kezdeti nehézségek mind nagy előnyt jelentenek számomra. Mivel évekig csak magamnak írtam, nem kötött sem egy előre megadott téma, sem a határidők vagy terjedelmi korlátok, legfőképpen pedig nem befolyásolt az, hogy vajon mások mit fognak szólni a műveimhez, rengeteget írtam: megírhattam mindent, amihez éppen kedvem volt. Megengedhettem magamnak, hogy kísérletezzek, hogy legépeljek száz oldalt, aztán kidobjam az egészet, ha nem sikerült jól, vagy hogy botrányos vagy gyerekes történeteket írjak pusztán a magam mulattatására. Mire eljutottam odáig, hogy publikálni kezdjek, jelentős gyakorlatra tettem szert, ráadásul sikerült túllépnem a kezdők néhány jellegzetes hibáján is. Emellett pedig a tanulmányaim és a munkám folyamán rengeteget fordítottam latin, angol és német szövegeket, s ez nagyon sokat segített abban, hogy megtanuljak precízen és gondosan dolgozni, illetve több különböző stílusban fogalmazni.

Annyiban klasszikusnak nevezhető az indulásom, hogy mint sok magyar író, én is jogot tanultam. Bár az egyetem elvégzése után rögtön el is hagytam a szakmát, úgy vélem, ez is hasznomra vált, nemcsak a megszerzett tárgyi tudás miatt, hanem mert miközben az utamat kerestem, rengeteg olyan élményt gyűjtöttem, ami nagyszerű alapanyag az íráshoz.

Gondolom, ismerős lesz a következő kijelentés: Már mindent megírtak. Neked erről mi a véleményed?

Annyiban igaz, hogy az emberek gondolkodásmódja és tettei, a történelem eseményei mintákat követnek, tehát rendszerint ráhúzhatók néhány egyszerű sablonra. Mivel azonban az irodalom lényege nem a puszta információ átadása, hanem minden részlet, minden szó számít, nem hiszem, hogy ez probléma lenne. Szent-Györgyi Albert mondta, hogy „a felfedezés: látni azt, amit már mindenki látott, de olyat gondolni, amit senki más nem gondolt róla”. Szerintem az irodalom is ilyen: nem azt a témát, azt az érzelmet kell keresni, amiről soha senki sem írt korábban, hanem úgy kell írni, ahogy senki azelőtt. Egy igazán jó író egy tökéletesen hétköznapi esemény vagy egy agyonkoptatott közhely alapján is remekművet tud alkotni.

Az első köteted Az ajtó másik oldalán címet kapta. Az olvasó mit találhat az ajtó túloldalán, mi vár bennünket?

A címbeli ajtó pusztán szimbólum, minden kettős, kétes és rejtélyes dolog jelképe. Aki konkrét ajtók mögé szeretne nézni, olvassa el a novellákat, és megtudja!

A teljes interjú a Helyőrség.ma oldalán olvasható.

Nyitókép: Jakab Gábor