Húsz évvel ezelőtt nyilatkozta az egyik Önnel készült interjúban, hogy nem szeret dolgozni. Valóban?
Szegényke festőtől elvárják, hogy bukfencezni is tudjon, érdekes legyen. Akkor kínjában beleszalad ilyen mondatokba. Egy úszómester munkája épp olyan érdekes. Az a sok ember, akivel naponta eldiskurál, nálunk, a Lukács folyosóján… Munkaköri feladat. És ő se boldog minden percében. Évtizedek során 1087 gyenge képemet fűrészeltem föl. Vagyis majdnem a felét. Minden nap, illetve mindig dolgozom, nem mindig sikerrel. Teljesen mindegy, éppen milyen kedvvel. És nem egyetlen feladat jön velem szembe. Múlt héten alkottam három erős nadrágzsebet. Szabásminta kitalálása. Katától farmeranyag-hulladékot szerezni. Kétszer rontottam el, míg sikerült.
Munka és munka közt tesz különbséget?
Nem, szerencsére csőlátású vagyok. Mondom, egy-, illetve három lyukas zseb. Vagy most éppen erre figyelek; hagyatékból visszakerült hozzám nyolcvan zsidótemető fotóm – negyven éve csináltam őket –, hogy csináljak vele, amit akarok. Kultúrkincs. Halálosan izgat a feladat, napi tizennégy órában. Mi legyen a sorsuk, közkinccsé tenni, hova ajándékozzam tovább. Talán ezeket is múzeumoknak? A raktáruknak? Emellett a deske.hu számára is digitalizálni őket, adatbázis, opuszjegyzék.
Épp oly intenzitással foglalkozom ezzel, mint mikor festek. Az életben nincs megállás, üresjárat. Illetve dehogy nincs, volt képem, már ötödik éve éltünk együtt, időnként megpiszkáltam, s ő, szegény, egyre rosszabb. De ez is rendben van.
Rendszeresen imádkozik. Az imádkozást munkának tekinti?
Nem kikapcsolódás, nem pihenés, nem önkielégítés. Feladat. Igen, munkának tekintem. Önmagam és a világ építése fölsőbb segítséggel a dolgunk. Hogy rendszeresen – hát persze. Úgy is étkezünk, veszünk levegőt.
A festést, írást, olvasást könnyű összehangolnia? Következik egyik a másikból?
„Hangolás, összehangolás nincs, csinyálom" – ahogy Tornyai mondja. A festés nem szellemi munka, van idő tűnődni, gondolkodni. Néha eszembe jut egy jó mondat. Megtörlöm a kezem, és leülök a monitor elé. Írás és festés, a kettő kapcsolata. Hogy fellengzősen mondjam;
az ember több irányból néz bele ugyanabba a megcsiszolt drágakőbe.
Bévül ugyanaz.
Technikai szinten: uszodából érkezve a nap első óráiban írok, aztán fél tizenegy tájt már elég világos ilyen télidőben. Akkor ebédig festés, ma már nem bírok napi két-három óránál többet képeket gyötörni.
Egyik kiállításán mondta pár éve: „Az ember keresi a tisztát, a jót, az önmagánál többet, és ennek egyik eszköze a kép.” Tartja az állítást?
Az ember csinálja, csinálja, keresgél vakon, fogggalma sincs, hogy mit; és persze örül, ha valamit talál. Ami önmagánál több. Izgalmas helyzet, ha belép a munkába a véletlen. Beúszik a képbe szándéktalanul egy foltocska, egy fura szín. Nagyon kell akkor figyelni, mert az (még) nem én vagyok. Tőle gazdagabb lehetek, meg a világ is. Zárójelben, hogy mi a szép, egyre kevésbé értem. Misztérium lehet.
A szép fogalma Önnek és a laikus befogadónak is mást jelent.
Van, aki a Julcsikát szereti, van, aki Mariskát. Középkori ferences teológiával foglalkozó ismerősömet kevéssé érdekli a fagyálló malter összetétele. Pedig az éppen olyan szép dolog. Gazdag a világ. Van választék. Ha Sári néni falán két kiscica hancúrozik, gyengécskén megfestve; de ennek Sári néni örül, akkor minden rendben van, megtörtént a világ.
Hogyan nézzen egy képet az, aki nem a képzőművészet felől jön?
Lehetőleg figyelmesen, bocsánat. Illetve szeretettel, ez pontosabb. Nem kevés embertársunk, ha valami az orra elé kerül, először a hibákat keresi. Alkalom sopánkodni. Szegények. Azzal minden tönkretehető, és nem kapnak semmit. Úgy kell nézni egy képet, hogy az a pasas egy ajándékot üzen nekünk. Mit hallok meg belőle? Mire van belőle szükségem? Van választék. (A Háború és békét olvastam, tudom, hogy nagy mű. Egyetlen mondatát nem használom.) És a képzőművészetnél van egy sajátos, másik gond. Nem szavasítható. Szegény művészetkritikus újságírók a lehetetlennel birkóznak.
Ha azzal vagyunk elfoglalva, hogy lefordítsuk, ami ott a képen, meg az által bennünk történt, az óhatatlan témacsonkítás.
Törődik a kritikákkal?
A blogomban mutatott félkész képemre kétszavas mail vélemény érkezett: túl piros. És igaza volt. Főleg a negatív gondolat érdekel, az tanulságos lehet. Ha dicsér, az marcipános burgonyaszelet, édes pillanatok; akkor kéztörlés szalvétával, és el van felejtve.
2017-ben a Godot Galériában Csudaszép képek címmel nyílt kiállítása, most pedig Szép képek címen szerepel a tárlat. Nem fontos a cím?
Mulatságos, butuska divat lett mezei képkiállításnak címet adni. De illik, hogy legyen, irónia. Megint az a probléma, ezeket a történéseket szavakkal kifejezni lehetetlen.
A tartalom másodlagos a színnel szemben?
Az én esetemben igen. A szépen megfestett, lengén öltözött hölgyek esetében nehezebb észrevenni, mit mond a kép. A téma (a néni) elfedi a tartalmat, ami egészen más lehet. Hogy észbe kaptam (ihlet), anno egyetlen lendülettel dobtam ki minden képem fekete-fehér repró-tárát. Színek nélkül tartalmatlan vagyok. Lefestett székem és asztalom igen-igen kevés információt hordoz. Pedig csak az van ott a képen. Hogy lesz ebből túlvilág? Hogyan mutatom meg Isten köpenye szegélyét? Én elsősorban színekkel.
Váli Dezső kiállítása március 7-ig látható a Godot Galériában.
