Honnan jött az ötlet a tárlathoz?
Fényképeztem egy fotóesszét az újpesti cigányságról. A személyes terükbe belépve a családok maguktól kezdtek bele a róluk szóló történetekbe, büszkén mutogatták fényképalbumaikat. Megfogtak ezek a történetek, és úgy gondoltam, érdemes megőriznünk őket.
2014-ben alakult meg a cigány helytörténeti gyűjtemény. Hogyan nézett ki a gyűjtési munka?
A terv, hogy feltárjuk az újpesti cigány családok múltját, huszonöt évre nyúlik vissza. Őket meghallgatva, illetve levéltári forrásokra is támaszkodva hatalmas anyag gyűlt össze. Először arra gondoltunk, albumot készítünk belőle, de aztán beláttuk: ez túllépné egy könyv terjedelmét, így döntöttünk a kiállítás mellett.
2011-ben kértük az újpesti önkormányzatot, biztosítson megfelelőbb helyiséget a roma önkormányzatnak. Ez megtörtént, ennek köszönhetően 2014. október 12-től látható a kiállítás.
A múzeumtér kialakítását csaknem egyéves előkészület előzte meg. A száz négyzetméteres kiállítótér minden szegletét kihasználtuk. Családokra, foglalkozásokra bontva helyeztük el a tablókat, középen az újpesti cigányság történetét vázlatosan közlő szövegdoboz fut.
Az első képi forrás az 1890-es évekből származik. Büszkén jelenthetjük: megvan az első levéltári forrás is, miszerint 1842-ben keresztelték Újpesten az első cigány lakost. Ez azért jelentős, mert 1840. április 5-én alakult meg a település. Így a cigányság tősgyökeresnek mondható Újpesten.
Könnyen ment az anyaggyűjtés, a felkeresett családok nyitottan fogadták önöket?
Nem volt egyszerű, de iszonyatosan érdekelt minket a téma, ezért csináltuk. Általában a muzsikus cigányok könnyen megnyíltak nekünk. Bementünk a zenészhez vagy a muzsikus leszármazottjához, megkérdeztük a család történetéről, és rendszerint azt hallottuk, hogy királyoknak, párttitkároknak muzsikáltam... Többször vissza kellett mennem, hogy őszintén megnyíljanak, és a feltett kérdésekre válaszoljanak.
A muzsikus cigányok napirendje is érdekes volt. A szegkovácsok azt mondták róluk, hogy ők azok, akik déli 10 órakor kelnek. A napjuk első fele a készülődéssel, fürdőzéssel, olajozással, a megfelelő ruházat kiválasztásával telt el, este muzsikáltak. Nehezen értették meg, miért érdekel minket az ő életük, ugyan mi az érdekes abban. Idővel kötélnek álltak, végül a legjobban tiltakozók lettek a legnagyobb segítőink a munkában.
A muzsikus cigányok társadalmi megbecsülése nagyobb volt, mint a szegkovácsoké?
Nehéz megítélnem. Mind a muzsikus, mind a szegkovács cigányok éltek meg jó korszakot. A szegkovács mesterség – a vasúti talpfákhoz a sínszegek gyártása – a hatvanas években állt le. Egyesek annyira jól csinálták, hogy házat kovácsoltak össze a húszas–harmincas években Újpesten. A szegkovács mesterség nehéz, piszkos munkának számított, de aki szorgalmas volt, érvényesült. Olyan termékeket „ütöttek”, „vertek le”, aminek a gyártására az iparnak nem érte meg gépsort ráállítani, kis darabszámú, de speciális szegeket például.
Nagyapám kisbőgős volt, emlékszem, amikor volt nála pénz, libát libamájjal vásárolt, amikor nem volt, a száraz kenyeret nézte a család. A szenvedélyek, a lóversenyek, a kártya, a nők, az ital mélyen megérintette a művészlelkű felmenőinket. Attól, hogy tiszta munkát végeztek, parfümöket használtak, a munkaruhájuk alapja a fehér ing volt, a szegkovácsokkal szemben jobb megítélés alá eshettek a többségi társadalom szemében.
A megismert történetek között akadt meglepő, kedvenc sztori?
Mindegyik történet a maga egyediségéért, sajátos vonásaiért volt érdekes, és mindegyik család egyformán fontos volt. Ki ezért, ki azért.
Mit tanult ezektől az emberektől?
Rendkívül meglepett a szociális érzékenységük. Azt hittem, hogy én nagyon érzékeny vagyok szociálisan, és rá kellett jönnöm, hogy van még mit tanulnom. A másik, hogy mindegyik család másképp értelmezi a maga cigány kultúráját. Ezt meg kellett értenem, el kellett fogadnom, és úgy feldolgoznom, hogy az eltérések ne üssék egymást.
Egyrészt fontos szempont volt a kiállítás kialakításában, hogy a közösségnek megfeleljen, másrészt nagyon izgultunk, mit szól majd a szakma. Csodával határos módon mindkét fronton sikerrel jártunk. Az érintettek meglepődtek, hogy a róluk, az ő életükről szóló anyagokat kiemelt térben látják viszont. Törekedtünk rá, hogy minden úgy legyen kialakítva, hogy megemelje a történeteket. Gondoljunk csak bele, a Magyarország legnagyobb kisebbségével foglalkozó könyvek általában a szegénység felől közelítenek a cigánysághoz. Megpróbáltunk egy olyan miliőt teremteni, amely az ő világukat méltó módon adja vissza.
Aki semmit nem tud a cigányságról, és úgy lép be ide, milyen képet alakít ki róluk?
Nagyon sokan jönnek be az utcáról, és látom az arcukon az érdeklődést. Tartunk rögtönzött tárlatvezetést, elmondjuk, hányan indultak innen. Például a magyarországi cigányzene meghatározó alakjai, Boross Lajos vagy Járóka Sándor zenekaraiban mindig volt egy-egy újpesti zenész. Látható itt kép arról, hogy Kodály Zoltán dirigálja a cigányzenekart. Akárcsak más nemzeteknél, a cigány családoknál is a gyermek születése a legnagyobb öröm. A muzsikus apa a hegedű vonóját próbálgatja belerakni a csecsemő kis kezébe. Ha ráfog a rajkó, nagy prímás lesz! – mondják. Ezután az ifjonc együtt nő fel a zenével, apja és testvérei állandó gyakorlását hallgatva.
Idősebbek visszaemlékezései alapján nem a szülő mondta meg, hogy milyen hangszert választ a fiatal, de természetesen próbáltak rá hatni: „Fiam, ha a hegedűt választod, mindig megélsz. Nézd, milyen csodálatosan szól! Nagyapád drága hegedűje lesz a tiéd!” Ettől függetlenül sokszor döntött az ifjú más hangszer mellett. Így vagy úgy, de beletörődtek a szülők.
A szegkovácsok apáról fiúra szálló mestersége a muzsikusoknál másképp alakult. A kiválasztott hangszer után végiggondolták a szülők, hogy ki van az ismeretségi körben, esetleg rokonságban olyan, aki a hangszere legjobb tudója, és azt a személyt kérték meg a gyermek tanítására. Szokás volt az is, hogy ha a fiatalnak tetszett egy aktív muzsikus stílusa, technikája, akkor megpróbált az illetőtől tanulni. Általában azon a hangszeren kezdték tanítani, ami a családnál már volt. Természetesen ilyenkor az öreg muzsikusok mind okoskodtak: „Így, úgy, amúgy tehetséges. Rágörbül a kisujja! Finoman fogja! Hogyan tud mosolyogni! Ezt, reméljük, megtartja az uraknak, a rajoknak is, a vendéglőben! Nekem elhiheted.” Aztán ahogy nőtt, úgy derült ki, mire jó. Ha nem ment a hegedű, akkor jött a brácsa, ha a brácsa nem ment, jött a következő hangszer.
A kiállítás egyben mementó is. A központ előtt található botlókő a tizenhat éves Dráfi Józsefnek állít emléket, akit a második világháborúban deportáltak. Az épületben ki van állítva a tábori kartonja, a térkép, hogy milyen utat járt be: Dachau, Ravensbrück, ott, a koncentrációs tábor egyik altáborában érte a halál, két héttel a tábor felszabadítása előtt.
Tartanak iskolai foglalkozásokat, gyerekeknek tárlatvezetést?
A kiállítótér részint egy délutáni iskola, úgynevezett tanoda aulája is. A koncepció az volt, hogy legyen ez egy élettel teli közösségi és információk átadására is alkalmas múzeumi tér. A gyerekek és a helyiek használják a helyiséget. Szeretnek ide járni, a sajátjuknak érzik. Szóval az iskolának van egy múzeuma, a múzeumnak meg egy iskolája.
Honnan jött a roma könyvtár ötlete?
Édesanyám, néhai Rácz Gyöngyi az épülettől pár lépésnyire lakott. Még élt, amikor a közösség ezt az épületet megkapta. Lelkiismeretes és elszánt pedagógus volt, sokat foglalkozott nehéz sorsú roma és nem roma gyerekekkel egyaránt. Egy negyvenéves gyűjtemény volt a birtokában. Újságokból kivágott, cigányokról, cigányságról megjelent hírek, cikkek, ezeket ő rendszerezte, véleményezte. Továbbá számos roma tematikájú könyvet beszerzett.
Halála után el akartuk kerülni, hogy az óriási gyűjtemény kárba vesszen, és mert alkalmas helyet nem találtunk, jobb híján ide került az anyag. 2014 óta bővül a mára hatezresre duzzadt könyvállomány. Különböző nyelveken, mindenféle országból, mindenféle műfajban találhatók itt könyvek. Hosszú távon az a terv, hogy felálljon a kutatók és az érdeklődők számára egy jól átlátható, rendszerezett nemzetközi roma könyvtár. Nemrég nyugat-európai tanulmányúton vettünk részt, megfordultunk Párizsban, Strasbourgban, Kölnben, Heidelbergben, megnéztük a helyi roma könyvtárakat, könyveket cseréltünk, kapcsolatot építettünk.
Mit emelne ki a jövőbeli terveikből?
A nemzetközi könyvtár bővülő állománya miatt elengedhetetlen lesz egy újabb emelet a központban, ahová felköltözhet a gyűjtemény. Így hosszú távon megoldódna a szakmai szempontból is elengedhetetlen tárolás és feldolgozás.
Pár hónapon belül, pályázaton elnyert támogatásból újulhat meg a kiállítás is. Rengeteg anyagot kell újragondolnunk. Az évek alatt folyamatosan gyarapodott a gyűjtemény, az új kiállítást ezekkel az új dokumentumokkal egészítjük ki. Nem maradhat el a digitális fejlesztés, például a kiállítótérbe beépül egy speciális monitor. Ez úgy fog kinézni, mint egy tabló, és ott „forognak” majd a kimaradt anyagok. Reméljük, a megújuló kiállítás, hasonlóan a jelenlegihez, elnyeri a közösség és az ide látogatók tetszését.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
