Megrendítő művek estéje - A CSODÁLATOS MANDARIN, DAL A FÖLDRŐL

Nagy kérdés, hogy amikor színpadi művek koncertszerűen kerülnek színpadra, kevesebbek lesznek-e. Nem, csak máshová tevődik a hangsúly: a látványról a zenére. Kérdés, hogy a látvány nélkül a zene kifejezi-e önmagában a történetet. Olyan zsenik esetében, mint Bartók, igen. Kérdés, hogy a látvány minden esetben hozzátesz-e a műhöz. Ha ellene megy annak, ha agresszívan lenyomja azt, ha stílusával nem találkozik, akkor semmiképpen. Kérdés, érdemes-e mindig új utakkal kísérletezni a beváltak helyett. Talán. Ezúttal nem. Bartók Lengyel Menyhért történetét a csodálatos mandarinról nem véletlenül pantomimnak képzelte el. Az a pantomimszerű balett, amit eleddig többnyire mindenhol megvalósítottak a műből, valóban tökéletes harmóniában áll a történettel és a zenével.

A MÜPÁ-ban természetesen nem baletteket látunk, sem operákat, maximum félszcenírozott előadásokat alkalmanként. Most M. Tóth Géza animációját. Én is, már ha néztem. Sokszor menekültem csukott pilláim mögé. A hatalmas vásznon folyamatosan cikázó képsorok egy perc nyugalmat nem hagynak a szemnek, stilizált egyszerűségük teljesen szembemegy a zene komplexitásával, a modern nagyvárost idéző blokkházak villódzása már az első másodpercekben idegessé tesz, és nem felhívja a figyelmet a zenére, hanem eltereli róla. Az apacstanyán csaliként használt, fiatal lány 1962-es Ez a divat-stílusú képe a végtelen stílustalanság megvalósulása, az apacsok kusza alakok, a mandarin statikussága a szenvedéllyel megy szembe, a zenei csúcspontok nem esnek egybe az animációéval. A mandarin megjelenése a zenében teljesen eksztatikus, a filmen ekkor halványpiros vonalak gomolyognak mindössze. Minden egyszerre túlszimplifikált és kusza, a lényeget nélkülöző, ám tombolásában agresszív. De az agresszivitás nem drámai erő, nem katarzis, csak zavarosság. Borzasztónak találtam. Kár volt érte, mert közben a Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán vezénylete alatt mindent megvalósítottak, ami a mű mélységeiben rejlik.

Kocsis Zoltán

Szerencse, hogy az utolsó percben megcserélték az eredeti műsor sorrendjét, és a Mandarinnal kezdtek, mert Mahler, az eredetileg kezdődarabnak képzelt Dal a földről című szimfonikus dalciklusa után nem lehet más zenét hallgatni, annyira megrendítő. Valójában nem is annyira dalciklus, inkább énekhangot is alkalmazó szimfónia, de annak sem hagyományos. Négy évvel halála előtt, 1907-ben, amikor Hans Bethge A kínai fuvola című orientális költeményeinek kötete Mahler kezébe került, már szívbeteg volt, éppen eltemette nagyobbik, ötesztendős lányát, azaz nem volt éppen legvidámabb kedvében. Ez kristálytisztán lecsapódik a hattételes, monumentális, lélekig ható műben. És mint Beethoven a kilencedikben, ahol a totális öröm kifejezéséhez az énekhanghoz nyúl megerősítésül, úgy nyúl Mahler is a totális bánat és reménytelenség kifejezéséhez, a föld, az élet temetéséhez, az élettől való búcsúhoz egy alt és tenor hanghoz, melyek felváltva szólalnak meg az egyes tételekben. Mahlert hangszeren játszani sem könnyű, tudja ezt minden zenész, sem az egész zenekarral játszani, tudja ezt minden karmester, de énekelni sem, tudja ezt minden énekes.

Christian Elsner

Ami az előbbieket illeti, excelláltak. Kocsis mindent kihozott a műből, amit lehet. Keze alatt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar professzionális, érzékeny, alázatos, ám katarzist előidézni képes zenekarrá vált az évek során, ami mind tökéletesen érvényre jutott ebben az előadásban. Komlósi Ildikó operaénekesi értékeit nem kell ecsetelnem. Nemzetközi jelentőségű karrierjét építi éppen sikerrel. A bajom éppen innen fakad: az operaénekes túlságosan is jelen volt, ami ehhez a műhöz sok. Sok a vibrato, sok a sallang. Amikor ezekből visszavett, néhány megrendítő pillanatot szerzett. Amikor az expresszivitás egyszerűséggel, mértéktartással párosult, mint például a záró, búcsútételben, akkor megérintett.
Christian Elsner 2010-ben debütált mindössze, és noha azonnal a Wagner-tenorok élvonalába került, előadásmódja semmiféle operaénekesi allűrt nem hozott, megformálása tökéletesen egybecsengett Mahler stílusával, ennek a műnek a kihívásaira is jól megfelelt. Tisztán, karakteresen, egyszerűen, nagy erővel énekelt. Mindent összevetve megrázó, nagyszerű előadást hallhattunk, aminek súlyát, de szépségét is még sokáig magunkkal visszük.