A színház márciusi programfüzetében a Berliner Zeitung, a Der Tagesspiel és a Der Tip kritikusainak dicsérő, már-már elragadtatott véleményét idézik. A közönség tombol és visít. A magyar recenzens kezdetben érdeklődik és nyitott; néhány percig ő az egyetlen, aki nevet; aztán az egyetlen, aki nem nevet; majd borzasztóan unatkozik; később döbbenten ül és kényelmetlenül feszeng; végül pedig felháborodik. Mert ezt a darabot ismeri, ezt az előadást már látta. Nem egyszer.
A Pizzicatót (is) működtető (poszt)dramatikus elemek Bodó Viktor írói és rendezői oeuvre-jének állandó paneljei. (Kivételt ez alól talán az Ad Hoc Csoporttal létrehozott I. Erzsébet és marosvásárhelyi Boldogtalanok képez.) Ismerős a szorongó főhős - hívhatják Gézának, Józsinak vagy Gábornak -, aki nem találja helyét a körülötte zajló őrületben, és kétségbeesetten próbálja megérteni, hová került. A fel-felbukkanó, hol történeteket mesélő, hol üveges tekintettel sétáló, hol nyáladzó, hol meg épp meghalni akaró, ám mindig valahonnan/sehonnan jövő és ugyanoda tartó karakterek. A színészek által élőben játszott betétszámok, amelyek esetében scheiss egal - mert a hely kötelez -, hogy az a Birds of Prey, a Riders on the Storm vagy a Creep. A playback éneklés. A kabarétréfák. A revü. A hóttreál és a szürreál együttes jelenléte. A kórus, a törpék vagy épp a dobolás. A filmes idézetek Hitchcocktól Lynch-en át Jonze-ig. (Bár azt el kell ismerni, hogy a Monty Python klasszikus jelenetei ennyire markánsan még nem voltak jelen a Bodó-előadásokban.)
Azt írja az előadás műsorfüzete, hogy Berlinben ez a furcsa valami újdonságként hat. Hasson: ott tapsoljanak neki, itt örüljünk a sikernek - ám mi legyen azzal, aki volt olyan szerencsés, hogy állandó lakhelye révén az Attacktól Sganarelle és társáig láthatott egy s mást? Akinek nem vicces, hogy Gryllus Dorka és Láng Annamária hirtelen és váratlanul, ám a jelenet ritmusából valójában teljesen kiszámíthatóan, magyarra váltva elkezdenek kreatívan káromkodni? Vajon meddig lehet ugyanazon a csavaron, ráadásul ugyanabba az irányba fordítani még egyet? Vajon meddig tölthető meg mindig ugyanazzal a tartalommal az egyre kevesebb meglepetést tartogató forma (ad abszurdum maga a díszlet is, hiába épült forgószínpadra)?
Amíg vannak színészek, akiknek jelenléte leköti az ember figyelmét. Egy Michael Benthin, egy Jürgen Huth, egy Katrin Klein, egy Sven Lehmann vagy egy Tilo Werner, akiknek a játékába, mozdulataiba, gesztusaiba bele lehet feledkezni, mert a berlini Universität der Künste színészhallgatói a szövegnek megfelelően tényleg csak statisztálnak. "Work in progress" módon jött létre a darab és az előadás. Ám a véletlen egybeesésnél annyival többnek tűnik az önidézet az eddigi Bodó- (és Vinnai-)életműből, hogy lehet élni a gyanúperrel: a komoly rendezői koncepcióban (színészi) improvizációnak kevés helye van. Az a naiv, tapasztalatlan néző, aki esetleg azt várta, hogy az alig kétórás előadás alatt majd elhangzik a Pizzicato-polka és/vagy Pizzicato Five-feldolgozás, csalódhatott. A recenzens ezek hiányával megbirkózott, viszont a Mélyen tisztelt publikum, kipukkadt a bubligum mondatot minden szempontból ideillőnek találná.
