A párizsi magyar intézet Wanted / Lost & Found – Az elveszett magyar kubizmus nyomában kiállításán olyan kubista műveket is láthatunk, amelyek hosszú időn át lappangtak. Csáky József színezett terrakotta szobra, Miklós Gusztáv egyetlen ma ismert kubista aktfestménye, Huszár Vilmos eBayen előkerült szobra mellett két grandiózus Uitz-mű is szerepel a kiállítás anyagában. A tárlatról, az elveszett és megkerült művekről, valamint a magyar kubizmuskutatásról Barki Gergely művészettörténészt, a tárlat kurátorát kérdeztük.
Hogyan fordult az érdeklődésed a magyar kubista művészet felé?
Amikor még a magyar fauve-okkal foglalkoztam, úgy tűnt, hogy az I. világháborút megelőző időszakban nem létezett magyar kubizmus. Először a 2013-as, Musée d’Orsay-ben rendezett Allegro Barbaro kiállítás előkészítése során merült fel, hogy érdemes lenne kutatni ezt a témát, de csak akkor mélyedtem el benne, amikor 2014-ben a New York-i Metropolitan Museum vezető kurátora, Rebecca Rabinow felkért, hogy a Cubism: The Leonard A. Lauder Collection kiállításhoz kapcsolódó konferencián, amely a kubizmus korábban nem ismert területeit tárná fel, adjak elő. Úgy éreztem, hogy inkább arról tudnék beszélni, hogy miért nincs erős lenyomata a kubizmusnak a magyar művészetben.
Azonban ahogy mélyebbre ástam, rájöttem, hogy ez csak féligazság.
Ugyan a magyarországi művészettörténetben az I. világháború előtt valóban csupán gyengébb karakterrel jelentkezett a kubizmus, viszont Párizsban a magyar Vadakat követően fellépett egy újabb generáció, akik egy kisebb falanxot alkotva elszánt hívei voltak a kubizmusnak. Sőt: ők magukat is kubistának vallották.
Mit tudott róluk korábban a művészettörténet?
Korábban csak egy-egy magyar művész, például Kmetty János vagy Perlrott Csaba Vilmos, esetleg Berény Róbert néhány korai művét tartottuk kubistának, de az ő festészetükben vagy csak később érzékelhető az erősebb kubista hatás, vagy műveik inkább csak reflektálnak a kubizmusra, de szellemiségükben eltérnek attól.
Korábban is voltak részkutatások, amelyek az I. világháború előtti kubista alkotókra fókuszáltak. Szobotka Imrét már felfedezte a művészettörténet-írás, kubista korszakáról 2004-ben a Magyar Nemzeti Galéria rendezett kiállítást, ahol körülbelül hatvan művét láthatták. Azóta azonban még további hetven alkotására sikerült rábukkanni. A 2000-es években Makláry Kálmán rámutatott, hogy a nemzetközi kubizmusban erős magyar nevek is szerepelnek: Réth Alfrédről, Csáky Józsefről, Miklós Gusztávról ekkor esett először hangsúlyosabban, nagyobb kontextusban szó.
Ezek az életművek azonban nem mind voltak alaposan feldolgozva, így amikor elkezdtem a magyar kubizmusról szóló kutatásomat, rádöbbentem:
teli vannak fehér foltokkal ezek az œuvre-ök.
Rengeteg az olyan elveszett mű, amiről korábban nem is tudott a szakirodalom. És persze előtűntek olyan nevek is, akik korábban nem voltak a magyar festészeti kánon részei: Bossányi Ervin, Késmárky Árpád, Kóródy Elemér...
Ezek a művészek Párizsban alkottak. Mennyiben tekinthetjük a magyar művészettörténet részének az ő munkásságukat?
Ez az időszak a magyar festészeti kánon része, mivel magyar származású alkotókról és akkor még magyar állampolgársággal rendelkező művészekről van szó, akik nem alkottak ugyan szoros művészeti csoportot, de hasonló szellemben és mégis egyfajta diaszpórát alkotva alkottak közösen. A magyar művészet olyan szegmense ez, amit érdemes egyben feldolgozni, majd ezt követően tárgyalni a következményeket, tehát a háború után kibontakozó kubista irányvonalakat, amelyek már a magyarországi művészetben is tetten érhetők.
A magyar kubisták egyik központja volt az Académie de La Palette. Milyen szellemi közeg volt ez?
Kutatótársammal, Rockenbauer Zoltánnal felfejtettük, hogy a magyarokat főleg Metzinger és a montparnasse-i kubisták egyik vezető alakja, Le Fauconnier tanította. Ez azért lényeges, mert az ő irányításuk alatt vált a La Palette kubista centrummá. Más intézményektől eltérően tehát ők valóban egy avantgárd programot vittek a máshol jellemző akadémista szemléletű oktatás helyett.
Párizsban egyébként több kubista centrum is létezett az 1910-es években.
Picasso és Braque saját úton járt, de a többiek a Salon des Indépendents-on és a Salon d’Automne-on állítottak ki. Késmárky Árpád és Miklós Gusztáv neve pedig még Amerikába is eljutott, hiszen az ő műveik szerepeltek a Department Store Cubism-nak nevezett turnén, amit áruházakban rendeztek.
Fontos találkozási pont volt Gertrude és Léo Stein otthona is, ahol szombat esténként gyűltek össze. Kik jártak hozzájuk, és hogyan kell elképzelni ezeket az alkalmakat?
Gertrude és Léo egy apró lakásban laktak a rue de Fleurus 27. alatt, a falaikon azonban hemzsegtek az avantgárd alkotók legfrissebb munkái. Fontos kánonképző szerepük volt, hiszen maguk köré vonzották a tehetséges alkotókat, akik meghívásos alapon érkeztek meg ezekre az informális találkozókra. A magyar festők testközelből láthatták a legújabb Picasso- vagy Matisse-festményeket, sőt személyesen is találkoztak ezekkel az alkotókkal.
Könnyű volt az átjárás, a művészek nyitottak voltak egymás iránt, a magyarok lassan megtanultak franciául (sőt később Csáky és Miklós felvette a francia állampolgárságot is), beágyazódtak ebbe a szellemi közegbe, a nagy alkotókkal bizonyos értelemben egyenrangúként kezelték őket.
A magyar kubizmus nem egyszerű másolása volt a franciának. Miben tért el attól?
A magyar kubizmus nem volt nagyon más, mint a francia, hiszen e műveket nézve azonnal ráismerünk, hogy amit látunk, az par excellence kubizmus. A franciák azért is fogadják olyan nagy örömmel ezt a kiállítást, mert érzékelik, hogy a korabeli francia kubista vonulatba jól illeszkednek ezek a művek. A kiállítás magyar anyagának bizonyos darabjai abszolút egyenértékűek a kisebb szekcióban bemutatott elveszett francia kubista munkákkal.
Talán egy dologban különbözött a magyar kubizmus a franciától, ez pedig az intenzívebb színesség.
Szobotka és Bossányi nagy koloristák voltak, míg Picasso és Braque művészete egy szürkés-barnás irányt jelölt ki. De valójában ez is csak egy sztereotípia, hiszen Metzinger vagy Juan Gris is színes műveket festett. Nem biztos, hogy kell különbségeket tennünk a két nemzet alkotói között, érdemesebb inkább az egyes művészek egyedi vonásaira koncentrálnunk.
A kiállításon 44 eredeti mű és 55 reprodukció szerepel. Mennyiben fedi le ez a számpár a meglelt és lappangó művek arányát?
Egyáltalán nem. Kevés műről készült fénykép vagy reprodukció, sokkal több az olyan, amiről alig van információnk. Visszaemlékezésekben vagy levelekben említik, újsághírekben vagy katalógusokban szerepelt a címük, de mást nem tudunk róluk.
Ez csak a jéghegy csúcsa, akár ezres nagyságrendben lappanghatnak még művek,
Miklós Gusztáv kubista korszakából például egy olajképet sem ismertünk eredetiben, két hónappal ezelőtt sikerült megtalálni az egyik aktját egy párizsi magángyűjtőnél. Amikor pedig ellátogattam a tulajdonoshoz, akkor az említett mű mellett Miklós kilenc aktvázlata is előkerült.
Milyen okok vezettek e művek eltűnéséhez?
Az I. világháború nagy cezúra: a műtermeket lefoglalták, rengeteg mű elpusztult, eltűnt.
De minden életút kicsit más. Csáky például – miután hazatért a hadseregből – a galeristájával, Léonce Rosenberggel már a húszas években elkezdte keresni a műveit. Összesen azonban csak egyet találtak meg a sok közül. Voltak olyan művészek is, akik később megtagadták a kubista korszakukat, és igyekeztek eltüntetni ezeket a műveket. Bossányi és Szobotka például számos festményét megsemmisítette vagy a vásznak másik oldalára új műveket festettek.
Más alkotások szétszóródhattak Amerikában a Department Store Cubism turné után vagy az 1915-ös San Franciscó-i világkiállítást követően.
Azonban az 1913–1914 fordulóján, a Martin Birnbaum által szervezett USA-beli vándorkiállításon kiállított magyar kubista grafikák bekerültek a New York-i MET gyűjteményébe, így azok szerencsére nem tűntek el.
Kóródytól, Késmárkytól egyetlen kubista olajképet sem ismerünk, ezek valószínűleg ott vannak még Amerikában vagy Franciaországban.
Előfordul olyan is, hogy a piacon feltűnnek hamis szignóval ellátott munkák.
Ilyen például az az olajfestmény, amit egy párizsi galéria tulajdonosa, kiállításunkat látva, a napokban mutatott nekem. Ugyan egy később rábiggyesztett, tehát hamis Marie Vassilieff aláírás szerepel a festményen, azonban a mű hihetetlen hasonlóságokat mutat a MET-ben található hat Kóródy-grafikával. Előfordulhat, hogy ez lesz az első, Kóródytól előkerült olajkép.
Vannak viszont olyan magas kvalitású művek, amelyek szerencsésen meglettek. Básti Annamária és Kajdi Csaba gyűjteményéből került elő például Csáky József színezett terrakotta szobra, ami a mostani kiállítás egyik kiemelt alkotása. Miben áll e mű művészettörténeti jelentősége?
Csákytól színes, terrakotta szobrot nem ismertünk korábban. Sok szempontból kulcsdarab ez a mű, amit Csáky azt követően készített, miután visszatért a háborúból, és Léonce Rosenberg kizárólagos szerződést kötött vele kubista művek létrehozására. Ez a szobor még a korábbi kubista korszakának a stílusjegyeit mutatja, ugyanakkor már látszik rajta, hogy Csáky elindult egy letisztultabb, purista irányba. Ezen a művön már ott vannak a későbbi art deco korszakának a csírái is.
E szobor segítségével tehát jól lekövethető az az evolúció, amit a szobrász bejárt.
A kiállításon emellett szerepel Csáky néhány akvarellje is, amelyek a szoborral egy időben készültek, és amelyeken a plasztika elemei fel-feltűnnek. Sőt: 1920-ban Rosenberg önálló kiállítást szervezett Csákynak, amelynek meghívóját maga a művész tervezte. Ezen a lapon szintén megjelennek a szobor motívumai.
Huszár Vilmos korábban ismeretlen kerámiaszobrára pedig az eBayen bukkantak rá. Mesélnél erről a műről is?
Ez az alkotás nem vegytiszta kubista munka, bár kubusokból épül fel, mégis erősebben köthető a Hollandiában a De Stijl csoport által ekkoriban kibontakozó neoplaszticizmushoz. De épp emiatt is annyira izgalmas, hiszen e műben összeérnek a francia és a holland művészeti szálak.
A mű azonban azért is annyira érdekes, mert Huszár Vilmosról korábban nem tudtuk, hogy szobrokat is készített.
Amikor a mű tulajdonosa felhívta a figyelmemet a szoborra, először mindenki, még Huszár holland monográfusai is azt gondolták, hogy hamis. Én azonban állítottam, hogy eredeti, bár atipikus alkotásról van szó. Hosszas kutatást követően sikerült csak bebizonyítanom, hogy Huszár egy időben együttműködött Chris Lanooy holland keramikussal, és ez a szobor minden bizonnyal közös munkájuk.
A kiállításon szerepel néhány olyan munka is, amelyek a kubisták hatására születtek.
Ezek közül talán a legfontosabb az a két Uitz-festmény, amelyek ötven éven át lappangtak, és amelyeket tavalyelőtt találtam meg Olaszországban.
Az egyik azért is annyira érdekes, mert a róla korábbról ismert reprodukció kilencven fokkal el volt forgatva.
Azonban miután megtaláltam az eredetit, az egyik restaurátor barátom, Kemény Gyula javasolta, hogy fordítsuk el a művet, mert szerinte az ecsetvonások úgy esnek kézre. Elfordítva a képet világossá vált, hogy úgy már alakok fedezhetők fel, méghozzá egy angyali üdvözlet parafrázisa. Ez annak az ötrészes Ikonanalízis ciklusnak a része, amelyek közül hármat a Nemzeti Galéria őriz. A kiállításon szereplő két művet maga Uitz Béla adta el 1970-ben egy olasz műkereskedőnek, azóta nem is volt tudható, hogy hol lehetnek.
Nagyon kerested azt a Szobotka-festményt is, amiről korábban csak egy színes fotót ismertünk.
Ugyanez az olasz galerista vásárolta meg ezt a festményt is, az Ülő nő című olajképet a Szobotka családtól, és csupán annyit tudtam róla, hogy Milánóban van. A legvadabb álmomban mertem csak remélni, hogy meglelem ezt a művet is, de végül mégis sikerült.
A kiállítás rendezése során már én magam is láthattam élőben.
A kiállítás Párizsból még több helyszínen látható lesz, majd 2023-ban egy nagyszabású kiállításon csúcsosodik ki a Nemzeti Galériában.
Azt szeretnénk, ha az egyes helyszíneken újabb és újabb művek kerülnének elő. Ezért is készítettünk a nagy katalógus mellett egy kisebb, ingyenes füzetet is, amiben csak az elveszett művek szerepelnek. Ha ez a kisebb kiadvány sok helyre eljut, akkor nagyobb az esélye, hogy több mű előkerül.
A kiállítás Párizsból ősszel Brüsszelbe utazik, majd Berlinben, utána Stuttgartban mutatjuk be az anyagot, de a megnyitás óta több magyar intézet is jelezte, hogy szívesen átvennék ezt a kiállítást. Zágrábból és Moszkvából is érdeklődnek. A tervezett turné nemcsak a művek előkerülését, hanem az egész kutatást segíti. Olyan információkhoz juthatunk, amiket korábban nem ismertünk, és a nemzetközi figyelem is erősödik a magyar művészet iránt.
A Magyar Nemzeti Galériába tervezett kiállításról pedig már most látszik, hogy igazán grandiózus lesz. Amikor elkezdtem ezt a kutatást, akkor csak néhány tucat műről tudtunk, azonban ez a szám mostanra 500 körüli. Az eredmények a külügyminisztériumot és Baán Lászlót is lenyűgözték, sőt azt érzékelem, hogy most már a szakma is fontosnak tartja ezt a kutatást.
Az augusztus 14-ig tartó tárlat az eredeti művek bemutatása mellett arra biztatja mind a szakmát, mind a nagyközönséget, hogy vegyenek részt a művek felkutatásában, újbóli felfedezésében.
Nyitókép: Alexandre Breznay
