 |
| |
Beethoven legjelentősebb alkotásának nevezte, és az oratóriumot elemezve még az egyébként angol-szász módon hűvös nagy zenetudós, Charles Rosen hangja is átforrósodik: "Talán Beethoven legnagyobb, egyedülálló teljesítménye. Intellektuális sugárzása a mise pusztán hittételeket tartalmazó szakaszait is áthatja. Az anyag a legnagyobb nehézségeket is legyőzi. " Theodor W. Adorno az Elidegenített főmű című esszéjében pedig egyenesen az isteneknek is kesztyűt dobó, a hübrisszel határos teremtőerőről beszélt. Kétségtelen, hogy a Missa solemnis azon kevés - talán éppen ezért a felülmúlhatatlan? - műalkotások egyike, melynek hallgatásakor még a magát tántoríthatatlannak hívő ateistát is alattomosan gyötörni kezdi a kérdés: nem lehetséges vajon, hogy mégis, minden ráció ellenére létezik valami transzcendentális Lény, akit általában Istennek szokás nevezni? Holott maga a mű az elképzelhető legtávolabb áll bármiféle tételesnek nevezhető vallásosságtól, és különös módon talán éppen abban a tételében a leginkább emberi és földi értelemben drámai (Credo), melynek szövege a legtöbb közvetlenül katolikus dogmatételt tartalmazza. Az egész mű egyrészt szélsőségesen szubjektív, minden kötöttséget szilajul megtagadó, teljes egészében a kései Beethoven szinte avant-garde stílusában áll, másrészt a rengeteg archaizálás, gregorián fordulatok, középkori hangnemek révén azt a lehető legobjektívebb zenei nyelvet követi, melyet a több évszázados hagyományban kijegecesedett miseszöveg mintegy megkövetel.
A szenvedő szubjektum és a részvétlen, hideg objektivitás; a pontszerű egyén és az őt eltiporni mindig kész világ; a megváltatlan, de a megváltásra cserepes szájjal szomjazó emberiség, miközben Isten a felhők mögé, transzcendens világa görbült tér-ideje mögé rejtőzik - hogyan egyeztethető mindez össze? És mit tehet a karmester ilyen végletes és végzetes szélsőségek kiegyenlítésére? Egyáltalán: szükséges-e kibékíteni az összebékíthetetlent? Elsimítani a sorsszerű ellentéteket? Mert hát: van-e bármiféle klasszikus egység Beethoven művében? A közelmúltban átélt nagyszerű produkciói alapján (Wagner: Parsifal, A Rajna kincse, A walkür; Mozart: Idomeneo, Kodály: Háry János) feltehető volt, hogy Fischer Ádám elsősorban a csillapíthatatlan dráma, Krisztus és az Ember szenvedéstörténete felől közelíti meg Beethoven megmászhatatlan, mert a szó köznapi értelmében voltaképpen előadhatatlan, az előadókkal szemben emberfeletti követelményeket támasztó remekét. Így is történt. A Kyrie tétel "Christe eleison" szakaszában már nyilvánvaló lett, hogy amolyan operás előadást fogunk hallani, felfokozott szenvedélyekkel, izzásig hevített játékmodorban. Fischer a saját megszállottságát képes volt átvinni az előadókra; minden pillanatban elkötelezett és átélt interpretációt hallottunk; a dráma egyre nőtt, a Gloria "Miserere" részében már a bűnös ember könyörgött megváltásért, a Credo minden képzeletet felülmúló "Et vitam venturi" fúgája pedig az Örökkévalóság képébe belefeledkező Emberről adott rémületes hírt. Az Emberről, aki a fel s alá futó skálamenetekben látja és hallja, de el soha nem érheti, amire vágyik, ami írt adna istentől elhagyott léte szenvedéseire. Aztán a Sanctus békét hozott; a "Benedictus" részben a szólóhegedűvel, orgonával és fuvolával kísért, négy szenvedélyesen daloló szólista (Sümegi Eszter, Meláth Andrea, Szappanos Tibor, Rácz István) a bűnös földre megérkező Bárány dicséretét zengte feledhetetlen pátosszal, hogy a lezáró Agnus Dei tétel "Miserere nobis" és "Dona nobis pacem" szövegű szakaszában ismét a mélységes bűntudat legyen az uralkodó szólam, a könyörgés "a külső és belső békéért", ahogy Beethoven írta a partitúrába. És ekkor megint az operás intonáció diadalmaskodott, mintha Verdi Requiemjét hallottuk volna, noha nem volt a közelünkben semmiféle halott. Hacsak nem mi magunk, szorongásainkkal, bevallatlan bűneinkkel, külső és belső háborúinkkal. Raszkolnyikov juthatott eszünkbe, akinek Porfirij, a vizsgálóbíró azt tanácsolja, menjen az emberek közé és tegyen bűnvallomást.
