Nem volt könnyű dolga annak, aki olyan távolságból szerette volna látni a Muse koncertjét, ahonnan a tagok nagyobbnak tűnnek néhány aktívabb hangyánál. Ez persze várható is volt, tehát az igazi fanatikusok már a Kasabian koncertje alatt olyan előre verekedték magukat, amennyire csak lehetett. Rajongóból pedig volt elég. Már délután nehéz volt úgy végigmenni a Szigeten, hogy ne fussunk bele fél percenként egy Muse pólós lányba vagy fiúba, vagy néha még akár anyukába is. Feltehetően ők alkották azt a megbecsülhetetlenül gigantikus ?kemény magot?, amely miatt az egyszerű érdeklődők, vagy azok, akik csak a slágereket ismerik, kénytelenek voltak jóval a keverőpult mögött helyet találni maguknak.
Matthew Bellamy
Fél tíz után olyan három perccel már az is sikítást váltott ki, hogy a Nagyszínpadon kihunytak a fények és az egész sötétségbe burkolózott. Ez már egyértelmű előjele volt annak, hogy a tőlük megszokott, kissé hatásvadász lendülettel berobban a zenekar. Így is történt; pillanatokkal később már minden fényben és lézerben úszott, a Muse pedig az új lemeze első slágerét, az Uprisingot kezdte játszani. A tagok fellépőruhája enyhén futurisztikus, egyik kissé furcsa eleme a Matt Bellamy fején látható ?Kanye West napszemüveg?. Láthatóan a közönség sokkal inkább a zenével van elfoglalva, mint a hatásos, de azért enyhén mégis ízléstelen külsőségekkel. Olyannyira, hogy bár erre a színpadról egyelőre még nem kérte senki, a rajongótábor máris torkaszakadtából üvölti a nyitó szám refrénjét. Ekkor még nem lehet tudni, hogy a Muse-fanatikusok lelkesedése körülbelül a koncert végéig kitart és néhány helyen hangosabban lehet őket hallani, mint magát az énekest.
A második szám az előző lemezről híressé vált Supermassive Black Hole, ami azért is tűnik jó választásnak, mert sikerült vele megőrizni a kezdeti lendületet és néhány popon edződött érdeklődőt is képes bevonzani a dal. Nem mintha szükség lenne erre, hiszen ekkorra már tényleg majdnem a Duna partjára szorul az, aki nem akarja, hogy agyontapossák. Itt lehetett érezni, hogy valószínűleg a Muse képes volt nézőszám tekintetében felülmúlni a Faith No More-t, pedig tavaly miattuk is összegyűlt egy komolyabb városnyi ember a Nagyszínpadnál. Ez valószínűleg részben a külföldieknek, részben pedig a Muse utóbbi egy-két évben szerzett népszerűségének is köszönhető, hiszen amikor három éve Budapesten játszott a zenekar, alig félházasra sikerült az önálló, Sportarénában tartott koncert.
Az angol zenekar mostani Szigetes fellépésével mindent megtett, hogy ez legközelebb ne így legyen.
Christopher Wolstenholme
A hatásos felütés mellett a ledfalon ritmusra táncoló robotok és cikázó lézersugarak mind olyan elemek, amilyeneket ritkán lehet látni egy fesztiválon fellépő zenekartól. Legtöbbször persze ez inkább amiatt van, mert a rohanásban csak egy zenekaros molinót van idő és energia fellógatni a dobos mögé. Itt látszott, hogy nem érik be ennyivel. Az önálló koncerteken megszokott, kidolgozott és jó értelemben véve megtervezett show-t lehetett látni.
A kiszámítottság talán csak olyan részletekben zavart, mint a session billentyűs személye, aki legszembetűnőbben a New Born jellegzetes témáját játszva tűnt fel, de többször is megkönnyítette a multiinstrumentalista frontember dolgát. Bár nehéz lehet gitárral a nyakban zongorázni, majd felpattanni a mikrofonhoz és aztán hirtelen visszaugrani, de régebben még a Muse-koncertek szerves részét képezték az ilyen hirtelen ?szerepváltásból? adódó izgalmak. A műsor harmadánál már lehetett látni, hogy itt ilyenre nem számíthatunk, és azt is, hogy ezen a koncerten a hangsúly a slágerek puffogtatásával egybekötött szórakoztatáson lesz, és nem azon, hogy a zenekar mindenáron megpróbálja lenyomni a közönség torkán a legújabb lemezének anyagát.
Persze több számot is játszottak a The Resistance-ről, de ezekből kettő már most akkora sláger, hogy a Petőfi Rádión szocializálódott tinik között nehéz olyat találni, aki ne tudná végigdúdolni bármelyiket. Emellett sikerült a kevésbé ismert, új számokat ügyesen a program közepére csempészni és ott úgy szétszórni, hogy bizonyos show-elemekkel emészthető legyen mindenki számára. A koncert utolsó felére már nem maradtak visszafogott energiák, sem a színpadtechnikusok, sem pedig a zenekar részéről. A Stockholm Syndrome alatt az amúgy sem csendes koncert mind hangulatban, mind hangerőben elérte csúcspontját. Ekkorra már a fényeket irányító ember sem tudott több lámpát, lézert és stroboszkópot bekapcsolni és némi instrumentális levezető után a koncertnek vége lett.
Persze senki nem gondolta, hogy a Muse nem játszik még el legalább két ráadást, úgyhogy a közönség kétségbeesett ?visszázása? sem volt túl őszinte. Mindezek ellenére a zenekar a dramaturgiailag megfelelő pillanatban visszatért a színpadra és még eljátszott két slágert. Először az áttörés idejéből származó Plug In Babyt, majd egy Ennio Morricone-mű idézete után a Knights of Cydonia című számot. A ráadás után több ágyú is füstöt lőtt a színpadra, így a tagoknak volt alkalmuk eltűnni, a feszültségnek pedig feloldódni.
Nehéz lenne bármilyen hibát is találni a Muse fellépésében, de lehet, hogy pont ez vele az egyetlen baj. A profizmus és az ezzel egészséges szimbiózisban élő megalomán, néha giccsbe hajló zenei, valamint vizuális élmény mellett azért megfért volna egy kis spontaneitás. Ez sajnos csak annyiban merült ki, hogy Matt néhány szám végén furcsa akcentussal, félve azt mondta: ?kösz szépen?. Valószínűleg ez egyáltalán nem zavarta azt a sok ezer Muse-fanatikust, aki végigugrálta a teljes műsort és akiknek száma még mai napig is drámain növekszik világszerte. Talán a Muse a Coldplay mellett az egyetlen angol zenekar, amely a letöltések korában is képes volt stadionokat megtöltő produkcióvá válni. Nem csoda tehát, hogy ezt az eredményt megpróbálja megőrizni és nem hagyja, hogy bármilyen véletlen folytán homokszem kerülhessen a gépezetbe.
