Mindenhonnan azt hallani, hogy Kurt Cobain kedvenc zenekara voltak, és hogy a Nirvána Bleach című lemezénél tetten érhető a Melvins hatása, szóval a ködös múltból számos legenda fűződik hozzájuk, már csak ezért is kötelező elmenni egy ilyen koncertre. Meg kell nézni, milyen az amerikai érem másik oldala. Ráadásul a soha be nem futott, csak agyonhivatkozott zenekar még két obskúrus formációt kreált magából, amelyek elő-zenekarként, kedvcsinálóként, a rosszindulatúak szerint meg hangolásként funkcionáltak itt.
Az első etapnál, amikor a Melvins ritmusszekciója, avagy a dob és a basszus Big Business néven korgott-morgott a színpadon, a félház meg ujjongott, eszembe is jutott a woodstocki történet Ravi Shankarról, aki kiült a színpadra a hatalmas szitárjával - világzene kifejezés még sehol. A közönség tombolt egy fél órát, majd utána közölte a kiváló zenész, örül neki, hogy ennyire tetszett a hangolás, akkor a most következő koncert már biztos nem fullad unalomba. Hát valahogy így, kisvártatva a turné egy másik formációja került elő a Porn (az ex The Men Of Porn). Nem is kellett átszerelni, mintha otthon lennének, elkezdtek valami nagyon hasonló földrengés-muzsikát, és újabb kép állt össze a nagy dinasztiáról, hiszen ebben a formációban (is) a Melvins alapító tagja, egyik dobosa, Dale Crover zenél. Na ő az, aki a Nirvánában dobolt, ennek ellenére egyébként, hálistennek egy szó sem hangzott el Kurt Cobain életművéről. Gyors volt, pontos és ütős, időnként megálltak a levegőben a hosszú hajak, aztán megint rázták az alattuk lévő fejeket.
A fő rémek csak ezután következtek, a már megszokott dobos és kontrabasszer mellett megjelent egy tükör-dobos, valamint az emblematikus szubsztár Buzz Osborne, a robbantott madárfészek típusú frizurájával, különös termetével és bokáig érő garbó pulóverében (a falusi diszkóban ezt kötött ruhának mondják). A zenekar imidzsét tagadhatatlanul meghatározó gitáros nem tökölt túl sokat, azonnal megtalálta az idegvégződéseket, csak darált és énekelt, ami belefért. Amúgy az idén megjelent Nude With Boots lemezt mutatták be, illetve áldásos tevékenységük néhány szép gyöngyszemét vetették a disznók elé, egy pontosan kidolgozott, szünetek nélküli, koncertnyi szettben. Tényleg nem volt megállás, egy órán keresztül ment a "stoner-sludge metál", a számok átvezetéseinél kinyújtott gitárhangok, recsegések, gerjedések biztosították, hogy ne aludjunk el.
Kicsit a Ki nevet a végén?-re hasonlít a játék, amikor a hosszabb, lassabb témák után jön egy-egy vadállati szóló, és pont amikor már mindenki beolajozta magát a fejrázáshoz, akkor hirtelen megszakad a futam, és visszamegy lassú emésztésbe az egész. Mindenre fel kell készülni, bár a bemutatott lemez nagyon jó arányokkal dicsekedhet, semmi nem több benne, mint ami elviselhető. Nem csak tőlük lopnak más zenekarok, ők is megengednek maguknak némi problémamentes plágiumot, Gitár-riffeket a Lep Zeppelintől, a Black Sabbath-tól pedig az elektronikus misét.
Nem is tudni, min múlott az, hogy a Melvins nem került az első vonalba soha, pedig minden adva van hozzá, döngölős sztenderdek, latin himnuszok, kötött csuha és a hangszeres visszaélés, az indulatok. A műsor végéig nem zökkennek ki a menetből, levegőt sem nagyon vesznek, amikor játszanak a gyilkos hangszereken. Aztán egyszer csak vége, kimennek a zenészek, vagyis elszivárognak a még visszhangosan és torzan morajló hangok mellett. Nincs ráadás, kívül tágasabb, pedig azért lehetne még egy kicsit zsizsizni a hangfalak előtt. Micsoda hangos hétfő éjszaka volt! Vajon milyen lesz így a hét?
