Valamikor a 21. század közepe táján a vég nélküli növekedés az erőforrások korlátaiba fog ütközni – az 1970-es évek elején erre jutottak a kor neves tudósai, akik „Célunk a közös gondviselés és felelősség az emberiség jövőjéért!” törekvés jegyében 1968-ban megalapították a Római Klubot, majd A növekedés határai című tudományos munkájukban előrevetítették, hogy a gazdasági növekedés hajszolása az emberi civilizáció összeomlásához fog vezetni. Az azóta eltelt fél évszázadban a legrosszabb forgatókönyvek epizódjai váltak valóra anélkül, hogy érdemi törekvések és meghatározó döntések születtek volna a kibontakozó krízis elkerülésére vagy lassítására.
A tudósok egy része ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a folyamat már elkezdődött és megállíthatatlan.
Ezzel cseng össze az a tény is, hogy a 2024-es év globális átlaghőmérséklete több mint 1,5 Celsius-fokkal haladta meg az iparosodás előtti szintet. Az Európai Unió Copernicus klímaváltozást figyelő szolgálata (C3S) által kiadott januári jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy a tavalyi volt az első olyan év, amely átlépte azt a küszöböt, amelyet évtizedek óta határként emlegettek. Korábban az volt a tudományos álláspont, hogy ha ezt nem haladjuk meg, elkerülhetjük az éghajlatváltozás legveszélyesebb következményeit. Az elemzés viszont arra is rámutatott, hogy globálisan az elmúlt tíz év mindegyike a legmelegebb tíz év közé tartozott az 1901 óta vezetett feljegyzések szerint.
Jem Bendell angol professzor, fenntarthatóságkutató 2018-as tanulmánya, amelyben amellett érvelt, hogy fel kellene készülni a fogyasztói társadalom éghajlatváltozás okozta közeli összeomlására, nagy port kavart. Áttekintette a korábbi évek éghajlattudományi kutatásainak eredményeit, és arra a következtetésre jutott, hogy
A tanulmány dühöt és elutasítást váltott ki, a tudomány képviselőinek többsége ragaszkodott ahhoz az illúzióhoz vagy reményhez, hogy a polikrízis elkerülhető, mások megfontolták Bendell felvetését, hogy a túlélés esélye a mélyalkalmazkodás lehet, azaz a mentális felkészülés arra, hogy szembe tudjunk nézni a ránk váró katasztrófákkal.
Jem Bendell könyvei magyarul is olvashatók, Stumpf-Biró Balázs fordította le őket, ugyanis missziójának tekinti, hogy segítsen az embereknek megérteni a polikrízis okait, összefüggéseit, várható következményeit és azt, hogy hogyan építhetik be már most a mindennapi életükbe a mélyalkalmazkodás értékrendszerét.
Stumpf-Biró Balázs korábban egészségügyi szakmenedzser volt a magánszférában, majd Jem Bendell gondolatait megismerve arra jutott, hogy puszta időpazarlás volna bármi mással foglalkoznia. 2019-ben indult világszerte útjára a Deep Adaptation mozgalom, és a nemzetközi hálózatban az elmúlt évek folyamán a Deep Adaptation Hungary vált a legnagyobb és legaktívabb közösséggé. Ennek egyik motorja Stumpf-Biró Balázs. Érthető, világos, őszinte beszéd – ez jellemzi a nyilvános megszólalásait, a Deep Adaptation Hungary és a Cassandra-program honlapjain megjelenő cikkekben, valamint a Betyáros Világ című podcastsorozatában szintén arra törekszik, hogy az érdeklődők maguk tájékozódhassanak a jövő lehetőségeiről, mindenki a maga lehetőségeihez mérten érthesse meg a helyzet súlyosságát, illetve a cselekvés szükségességét.
A Cassandra-program gondozásában útjára indították a Holnapután-könyvsorozatot, hogy a téma nemzetközi szakirodalmának javát magyar nyelven is elérhetővé tegyék, és kiemelt projektjük az Ifjúsági Alkalmazkodási Program, amely a fiatalokkal kapcsolatban álló felnőtteket, szülőket, tanárokat igyekszik támogatni a polikrízisre való felkészülés mentális és érzelmi útjain, ezzel lehetővé tenni az őszinte szembenézés mellett azt is, hogy együtt gondolkodhassanak a fiatalokkal a jövő kihívásairól.
Azt tapasztalom, hogy a fiatalok érzik: valami nagyon nincs rendben, és bizony nem érdemes őket hülyének nézni – mondja Stumpf-Biró Balázs. – Sokszor látom, hogy nem tudnak az adott felnőttel, tanárral, szülővel érdemben beszélgetni, mert vagy nincs meg az elegendő ismeret, vagy éppen tagadásban van az illető, esetleg érzelmileg nem tudja még a tényeket feldolgozni. Az elmúlt két és fél év alatt az iskolákban tartott számtalan előadásomon minden alkalommal egyértelműen a fiataloktól kaptam a legpozitívabb fogadtatást. Volt olyan előadás, amelynek a végén tomboltak, és az volt a benyomásom, ezt azért tették, mert talán először érezték úgy, hogy valaki végre érthetően és egyértelműen tárja fel előttük a valóságot. Úgy látom, hogy ez felszabadítólag hat a fiatalokra.
Ugyanakkor az kétségtelenül nehéz, amikor előadás után odajön a fiatal hölgy hozzám azzal, hogy most már mindent ért, csupán egyet mondjak meg még neki, hogy akkor most szüljön, vagy ne szüljön. Én pedig ott állok szótlanul, mert nem gondolom, hogy egy ember hitelesen magára vállalhatja azt a felelősséget, hogy ebben tanácsot adjon.
Számomra valódi luxus az, hogy nincs gyermekem. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy az univerzum legmélyebb fájdalma lehet az embernek a gyermekét eltemetnie, és én ezt biztosan nem szeretném átélni, még akkor sem, ha ezért a legcsodálatosabb örömökről is kell lemondanom. De ez nem egy recept, amit én ajánlok az embereknek azért, hogy kövessék. Ez az én életem, és az én döntésem.
Arra törekszünk, hogy átfogó képet adjunk napjaink válságairól, arról, hogy az időjárási szélsőségek, az ország egyes területeinek elsivatagosodása, a világjárvány, a háború, a migrációs és az energiaválság mind egymással összefüggő jelenségek.
Így ha megérjük a várható statisztikai átlagéletkorunkat, akkor bizony sok cifrát fogunk látni. A víz- és az élelemválság már most jelentős probléma. A Világbank szerint 2025-re a világ lakosságának csaknem fele hosszabb-rövidebb ideig vízhiányos területeken fog élni, egy ENSZ-jelentés szerint pedig 2030-ra a globális édesvízigény nagyjából 40 százalékkal fogja meghaladni az elérhető édesvízkészleteket. És már ez is elég ahhoz, hogy a jelenleg ismert társadalmi rendszereink összeomoljanak. A folyamatban lévő energetikai technológiaváltás, a dekarbonizáció a vágyott időléptékben nem kivitelezhető, mert nincs meg a szükséges nyersanyagfedezete – magyarán az, amire az elmúlt évtizedek optimizmusát építették, megvalósíthatatlan. Ahogy Jem Bendell összegezte: „Az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges.”
A szakember hangsúlyozza, hogy nincsenek végtelen erőforrásaink: a fosszilis tüzelőanyagok, ipari, mezőgazdasági és egyéb nyersanyagok, az édesvíz, a termőtalaj mind véges, vagy sokkal gyorsabban használjuk fel azokat, mint ahogy megújulni képesek.
Ennek a folyamatnak a megértésével foglalkozik a kollapszológia – a kifejezést 2015-ben használták először, magyarul talán összeomlástannak mondhatnánk. A kollapszológia a kortárs tudományos kutatások adataira és fogalmaira épül, elsősorban az emberi és természeti rendszerek emberiség által indukált és kölcsönhatásaival egymást súlyosbító folyamatainak megértésére törekszik. Nem világvégejóslatokkal és apokalipszisvíziókkal foglalkozik, hanem tényekre, logikus okfejtésekre, számokra és adatokra alapozva mutat rá a legvalószínűbb forgatókönyvekre.
Mi nem azt mondjuk, hogy jön a világvége, vagy holnapután mind meghalunk. Azt sem állítjuk, hogy közeleg az apokalipszis vagy egy hatalmas, globális léptékű esemény, amely egyetlen nagy katasztrófa eredményeképpen felszámolja az emberi civilizációt. Mindössze azt igyekszünk az emberekkel megértetni, hogy elkezdődött egy folyamat, amely nagy valószínűséggel az igen közeli jövőben elvezethet a jelenlegi globális civilizáció összeomlásához.
Ehhez kínálunk szempontokat, ismereteket, javaslatokat, kérdéseket a Cassandra-program részeként. A honlapunkon van egy száz kérdésből álló reziliencia-kérdőív, amellyel bárki felmérheti a saját maga, családja vagy háztartása pillanatnyi ellenálló képességét egy társadalmi szintű válsággal szemben. Ebben az élet 12 területére fókuszálunk. A kérdéssornak vannak nagyon gyakorlati vonatkozásai is, mint például víz- és élelmiszer-tartalékok képzése, de nagyon hangsúlyos a szociális és mentális erőforrások felmérése is. Hiszen sok esetben ez ugyanúgy döntő fontosságú lehet, mint az, hogy van-e mit ennünk. Rögtön az első két felvetés erre világít rá: „A szomszédomat a keresztnevén szólítom.” „Több szomszédommal is ettünk már együtt.” Igen vagy nem? Mert ugye ma már nem magától értetődő dolog az, hogy ismerem a szomszédomat. Ez a fajta elszigeteltség pedig nagyon-nagyon sérülékennyé teszi az embert. Ezt is tudatosítanunk kell. Ha valamibe igazán érdemes fektetni a jövőnk érdekében, akkor azok mindenképpen az emberi kapcsolataink. Ezek ápolása lehet ugyanis az az út a felkészülésben, ami a legnagyobb téttel és hozadékkal fog bírni.
Amikor mindez kibontakozik, még itt lesz néhány nemzedék, a mienk és a gyerekeinké, akik éltünk ebben a jólétben, tehát számunkra ez vélhetően egy nagyon fájdalmas szembesülés lesz, míg azok, akik már abba, a jóval küzdelmesebb világba születnek, egyszerűen azt fogják életként ismerni. Mi maradhat meg nekik a mi civilizációnkból? Az infrastruktúra vélhetően összeomlik, a társadalmi rend felborul, a túlélésre berendezkedett ember mai szemmel nézve kegyetlen döntéseket hozhat. De az, hogy akkor még lesznek olyanok, akik megtapasztalták, ahogy idegen emberek tömege képes békében élni egymással, azaz ismerik ennek a módját, ez segíthet vajon abban, hogy lerövidítsük azt az időszakot, amíg egy kaotikusabb átmenetből ismét működő társadalmat formálhatunk? A jelenleg élő emberek hordozzák azt a fajta kultúrát, amelyre alapozni lehet egy új rendet egy olyan környezetben, ahol sokkal küzdelmesebb lesz az élet?
Ez egy nagyon jó felvetés. Közelítsük meg onnan, hogy az összetett rendszerek életciklusát az úgynevezett Seneca-görbe írja le. Amikor egy összetett rendszer eléri a növekedésének határait, fölemészti a saját erőforrásait, túl komplexszé válik, ami egyfajta kitettséget is jelent, akkor sokkal sérülékenyebb lesz, ezért a felívelő periódushoz képest a hanyatlása és az összeomlása egy viszonylag rövid és gyors folyamat. De ezt ne egy egyenes vonalként képzeljük el, ahogy merőlegesen a földbe áll, sokkal inkább egy sinusgörbeként írhatnánk le. Egyre ritkábban, egyre rövidebb időre, de lesznek felívelő periódusok, ám az ilyen rövid szakaszokat valószínűleg egy még nagyobb zuhanás követi. A Seneca-görbe felfelé tartó ívén leélni az életet, azt is jelentette, hogy az emberek gondolkodását, áldozatvállalási hajlandóságát meghatározta az, hogy a következő generáció életét könnyebbé tegyék: „nekünk kemény életünk volt, fiam, de neked majd jó lesz”. Legalábbis a fejlett világban kulturális elvárás volt, hogy az emberek élete generációról generációra javuljon, több, szebb, jobb legyen.
A Seneca-görbe lefele menő ívén ez vélhetőleg fordítva lesz. Elmondhatják az emberek, hogy fiam, nekünk még volt, de neked már nem lesz. Ez is egyfajta normává válhat abban az esetben, ha a pusztuló erőforrások és környezet világában számítani lehet arra, hogy évről évre rosszabb lesz az élet, és az utódoknak még nagyobb kihívásokkal kell majd szembesülniük. Ez is megszokható dologgá válhat. Viszont az igazi nehézség részben ránk, és főleg a közvetlen utódainkra, tehát a gyermekeinkre és az unokáinkra vár, akik a felfelé menő íven születnek, de adott esetben már a lefelé menő íven fejezik be az életüket, és megérik azt, hogy a bőségből mindennapos nélkülözésbe kerülnek. Ezt a korosztályt hívjuk átmeneti nemzedéknek, és mentálisan mindenképpen nekik lesz a legnehezebb.
De azt is látni kell, hogy az egész folyamat valójában sokkal-sokkal összetettebb. Az éghajlatváltozás maga csupán egy következmény, még ha ránk nézve egyébként a legsúlyosabb is lesz. Ha a jövőre gondolok, akkor gyanítom, hogy egy sokkal szélsőségesebb társadalmi berendezkedésben fognak élni az emberek. Ezt mutatja a tény, hogy a demokráciaindex már jelenleg is folyamatosan romlik a Föld legtöbb országában. Így szinte szükségszerű, hogy egy olyan világban, ahol az emberek egyre nagyobb bizonytalanságban, egyre rosszabb körülmények között élik az életüket, akkor abban az esetben, ha valaki biztonságot meg kenyeret ígér nekik, akkor rá fognak szavazni. Ezért várható az autoriter rendszerek irányába való elmozdulás a világon. A mindennapi élet kihívásai sokkal rosszabbak lesznek, mint amit megszoktunk. Ami most természetesnek tűnik, valójában nem az, csak ritkán gondolunk rá: az, hogy víz jön a csapból, hogy van élelmiszer a boltokban, biztonság van az utcán, tudunk fűteni, mert folyamatos az energiaellátás, és mindez megfizethető, beleértve az egészségügyet is, ami a sok szapulás ellenére elképesztően magas színvonalú ellátás, ez nem egy természetes dolog. Csak hát az emberek döntő többsége kizárólag ahhoz képest tudja megítélni a jelenlegi helyzetét, amit eddig megtapasztalt, és nem ahhoz képest, amilyen az a jövőben lehet, mert akkor bizonyára sokkal jobban értékelné mindazt, amije van.
Ez, hogy ki mit tekint normának vagy természetes adottságnak a világában, nyilván azzal is összefügg, hogy mi az, amibe beleszületett. Hogy kinek hol kezdődik a biztonságérzete és a komfortzónája, vagy tud-e különbséget tenni a kettő között, már most is nagyon különböző. Akinek gyerekkorától kezdve az volt a természetes, hogy autóval közlekednek, tengerparti nyaralásokra utaznak, annak már az szorongást okoz, ha kénytelen megválni az autójától vagy nem telik nyaralásra. Miközben ezzel párhuzamosan, ugyanabban az országban rengeteg ember él, aki nem jár évente tengerparton, és nincs autója, de az élete tervezhető, biztonságos, és nem éli meg mindezt nélkülözésként – itt szándékosan nem a leggazdagabbakat és a mélyszegénységben élőket említem, ahol nyilvánvalóan hatalmas az életszínvonalbeli különbség. Hogyan lehet segíteni az emberek mentális felkészülését, ha már most nagyon eltérő az, ki mit tart élhetőnek vagy biztonságosnak?
Már az nagy eredmény volna, ha a tudatosulás lépcsőfokain tömeges mértékben történhetne előrelépés. Paul Chefurka öt ilyen lépcsőfokot jelöl ki: az édes tudatlanság, ezt követi az egy komoly probléma felismerése, ezután következik a több probléma tudatosulása, majd a számos probléma összefüggésének tudatosulása, és végül annak felismerése, hogy a folyamatok az élet minden területét érintik. Némi eszmecsere után az ember be tudja lőni, hogy a másik hol tart ezen az úton. Ha nem ennek megfelelően kommunikálunk, akkor valószínűleg többet akarunk ráerőltetni a másik emberre, mint amennyit ő befogadni képes, így az lepereg róla vagy hárít. Ezért tartjuk fontosnak, hogy összegyűjtsük és közzé tegyük a szükséges információkat, hogy mindenki maga tudjon tájékozódni, és végig járhassa ezt az utat.
Igenis van jelentősége annak, hogy minél többen foglalkozzanak legalább gondolataikban időről időre ezzel a kérdéssel, ugyanis a legnagyobb félelem az emberekben mindig az ismeretlentől van. És ahogy Gelencsér András, a Pannon Egyetem volt rektora mondja: „amikor a valóság rárúgja az emberekre az ajtót, akkor a többség pánikba fog esni.” A pánikba esett emberek tömege kelti majd a káoszt, és a káosz vezethet el az olyannyira nem kívánt társadalmi összeomlásig. Ha ezt a folyamatot bármennyire is képesek lehetünk lassítani vagy a mértékét csökkenteni, és ezáltal kevesebb ember esik pánikba, akkor kisebb lehet a káosz, több időt és lehetőséget adhatunk a rendszernek, hogy az konszolidálja magát, ez pedig mindannyiunk alapvető érdeke.
Az összeomlás menetét Dmitry Orlov amerikai–orosz kutató öt lépésben határozta meg. Nyilván ez egy általános skálázás, és nem feltétlenül pontosan ebben a sorrendben és ütemben követik majd a lépések egymást, de ez egy elég valószínű menetrend. Az első lépés vélhetőleg a legsérülékenyebb, legilluzórikusabb rendszerünké: ez a pénzügyi rendszer összeomlása – a „szokásos üzletmenetbe” vetett hit elvész, a pénzintézetek fizetésképtelenné válnak, a megtakarítások elvesznek, a tőke elérhetetlen lesz. Ezt a gazdasági, kereskedelmi összeomlás követi: a „piac mindenhatóságába” vetett hit elvész, az árukat felhalmozzák, a kereskedelmi láncok felbomlanak, és az alapvető szükségletek széles körű hiánya válik normává.
Mivel az emberek jóléte és biztonsága egyre kevésbé lesz biztosítható, ezért ezt a fázist a politikai összeomlás követi: az „állami gondoskodásba” vetett hit elvész, mivel az alapvető szükségletek biztosítására tett hivatalos kísérletek nem járnak sikerrel, a politikai intézmény elveszíti legitimitását és relevanciáját. Ezt követi a társadalmi összeomlás, amelynek során elvész az „embertársaid gondoskodásába” vetett hit, majd legvégül a kulturális összeomlás jön el: amikor elvész az „emberi jóságába” vetett hit is. Az emberek fokozatosan elveszítik a kedvességre, nagylelkűségre, figyelmességre, őszinteségre, együttérzésre és szeretetre való képességüket. A nagyobb közösségek felbomlanak, és családok, illetve egyének küzdenek a szűkülő erőforrásokért – új vezérelvvé válik, hogy „halj meg te ma, hogy én élhessek holnap”. És itt már csak a túlélési ösztön irányít.
Sötét jövőkép ez. De feltehetően nem a magányos harcosok kora jön el, hiszen a közösségek, összefogások létfontosságúvá válnak akár az élelem megtermelésében, akár a megvédésében. Ha sikerül az embereket mentálisan megtartani azon a szinten, hogy ne essenek kétségbe, ne okozzanak káoszt, akkor ez elegendő lehet ahhoz, hogy átmenthetővé váljanak azok a működési minták, amelyekre alapozva például a dédszüleink a falvaikat megszervezték? Vagy egy ilyen szintű összeomlásnál törvényszerű, hogy ennyire állati szintre süllyed vissza az ember?
Úgy látom, hogy mára mind az ismeret, mind az eszközrendszer eltűnt, amely akár a száz évvel ezelőtti paraszti létformához köt minket. Nincs kitől széles körben ezt megtanulni, és mindeközben a társadalom atomizálódik – azt tapasztalom, hogy a legtöbb vidéki településen már funkcionálisan városi életformában élnek az emberek. Már nem a korábbi szinten meglévő az önfenntartás és az egymásért való felelősségvállalás, holott még akár néhány évtizeddel ezelőtt is jelen volt az, hogy kalákában segítették egymást az emberek. Nem mondom, hogy nincs ilyen a Kárpát-medencében, de hogy Magyarország vidéki településeinek a nagy részén már nem így van, az valószínű. Úgy gondolom, hogy jelenleg nem nagyon van olyan közösség, pláne nem önellátó közösség Magyarországon, amelyik azokat a kihívásokat, amelyek előttünk állnak, sikerrel tudná teljesíteni.
És ha minden így megy tovább, akkor az évszázad közepére a világ lakosságának már több mint kétharmada városlakó lesz. Ez a legsérülékenyebb kategória. És olyan típusú illúzió se legyen senki fejében, hogy a városokban élő emberek majd otthon ülnek, és derűs mosollyal, tétlenül nézik, ahogy a gyermekük éhen hal. Nyilván el fognak indulni, és bármi áron megoldják, hogy a családjuknak legyen mit ennie – erre értem azt, hogy ez a folyamat mindenkit érinteni fog, azokat is, akik most önellátásra rendezkednek be. Érdemben ugyanakkor semmi nem történik azért, hogy a városi lakosság rezilienciáját fokozzuk. Magyarországon még annyi sem, mint más országokban, ahol legalább az állam útmutatókat ad ki abban a tekintetben, hogy az ember hogyan készletezzen ezt meg azt, hogyan készüljön fel áramszünetre vagy a közszolgáltatások átmeneti szünetelésére.
Ez nyilván nem egy hosszú távú megoldás, de legalább fokozzák valamennyire az emberek ellenálló képességét. A Covid idején lezajlott nagy vásárlási hullám is megmutatta, hogy az ellátórendszerek nem arra vannak berendezkedve, hogy a tömegek hirtelen kipakolják a boltokat. Ezért is fontos, hogy az emberek tudatosan készülve minimális készleteket hozzanak létre a legfontosabb dolgokból otthon, hogy ezáltal is csökkentsék a pánik és a káosz kialakulásának lehetőségét. Ettől azonban rendkívül messze vagyunk, ráadásul egy lakótelep hetedik emeletén mennyi hely van arra, hogy az emberek készletezzenek?
Most készletezésről meg átvészelésről beszélsz, holott gyakran hangsúlyozod, hogy nem átmeneti krízis várható, hanem rendszerszintű összeomlás. Tehát nem lehet elég, hogy spájzoljunk, és valahogy kihúzzunk három hónapot, amíg ismét élhetővé válik a világ, hanem az a valószínű, hogy többé nem fog visszarendeződni az életünk. Az előrejelzések szerint nem átvészelni kell egy időszakot, hanem felkészülni egy egészen más életmódra. Akkor miért spájzoljak – hogy három héttel később essek kétségbe?
Mondhatnánk azt is, hogy aki időt nyer, életet nyer. Tehát a spájzolás valóban nem hosszú távú megoldás, de egy-egy krízis idejére nagyon nagy jelentősége lehet annak, hogy az emberek x napig, hétig legalább részben nem függenek az ellátórendszertől. Persze ehhez némi önfegyelem is szükséges volna, de alkalmazkodni egy kialakuló helyzethez csak az tud, aki akkor még él. Tehát az igenis fontos, hogy adott esetben időt nyerjünk. Főleg akkor, ha van némi elképzelésünk arról, mit is lehet tenni.
Mit lehet tenni? Te hogyan készülsz?
Főként mentálisan. Értelmét annak látom, hogy a tudatos minimalizmus irányába próbáljuk az embereket terelni, és segítsünk nekik megérteni a különbséget a szükséglet és az igény között. Ez nagyon nehéz, mert a reklámokkal és hitelekkel sokakat belehajszolnak a könnyelmű döntésekbe. Ez túlfogyasztáshoz vezet, aminek számtalan következménye van, az erőforrások gyorsabb kimerülése, a környezet megterhelése és szennyezése, de alapvetően mindamellett, hogy boldogtalanná is tesz minket a rettenetes mennyiségű kacat, az illúzióinkat táplálja, hogy jobb lesz az életünk a birtoklástól. Talán a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy minél kevesebbet akarunk. Főleg anyagi értelemben. És alapvetően gondoljuk át azt, hogy valójában mit is tartunk fontosnak az életünkben. A felkészülés jelentős része nem pénzkérdés – nem azt szorgalmazzuk, hogy bunkereket építsünk.
Szintén nem pénzkérdés az emberi kapcsolataink értékkel, tartalommal, szeretettel való megtöltése. Eljöhet az az időszak, – és attól tartok, hogy el is fog –, amikor nem marad semmi másunk. Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul, kérdéseikkel fordulni felénk, és hogy akkor hányan leszünk, akik támaszt jelenthetnek a másiknak, bizony, sorsdöntővé válhat.
Ehhez nagyon érett gondolkodású, bölcs emberekre volna szükség. Már most kezdj el úgy élni, mintha nem lenne minden, mert majd nem lesz minden – ebben a tanácsban van egy olyan ellentmondás, ami sokakból pont ellentétes hatást válhat ki: pazarlást, olyan fajta hedonizmust, ami akár fel is gyorsítja a krízis bekövetkeztét.
A carpe diem hozzáállás is elfogadható, ha az a valóság ismeretén alapul, és nem azon a vágyon, hogy ez is csak megoldódik valahogy, mert majd megszületik a tudós, aki megoldást talál. Nem gondolom, hogy ezen dolgok ismeretében is azt lehetne, vagy szabadna mondani egy fiatalnak, hogy hagyd a francba a programozást, inkább suszter legyél, de valahogy érdemes rávilágítani a világ összetettségére, és arra, hogy az egyik tudás nem értéktelenebb, mint a másik. Ha megvan benne a képesség, az érdeklődés, hogy ezeket a dolgokat egyensúlyban tartsa, és egy kicsit a valódi világot is megismerje, az biztosan nem fog hátrányára válni.
Az összeomlás után az emberek azzal fognak ott állni, amijük éppen akkor van, és hogy akkor mink lesz, azt most alapozhatjuk meg. És ez alatt nem csak arra gondolok, hogy hány guriga WC papírja van, meg hány hold földje az embernek, hanem hogy mi van a fejében, és milyen minőségű emberi kapcsolatokkal rendelkezik. Ma nagyon lefoglalja az embereket a saját buborékuk egyben tartása, amely rendkívüli erőfeszítéseket igényel tőlük, és elviszi a figyelmüket a nap mint nap megoldandó millió apróság.
Ezzel viszont most ajánlatos foglalkozni, amikor még kisebb erőfeszítéssel és kevesebb áldozattal fel lehet készülni arra, hogy képesek legyünk hosszú távon látni és tervezni egy bizonytalanná váló jövőben is. Ennek első lépése az illúzióink elengedése lenne. A „rohanjunk el, és éljünk egy tanyán” hozzáállást szintén menekülésnek tartom, mert ez is a tagadás egyik formája, ez is csak elodázza az őszinte szembenézést. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy tanyán, a föld közelében, egy kút mellett még mindig nagyobb esélye van az embernek az élhető életre, mint a panel hetedik emeletén. De azt tudatosítani kell, bárhol is élünk, hogy nem tudunk ebből a világból kilépni. Az összeomlás érinteni fog mindannyiunkat.
Mit érdemes manapság tanítani a gyerekeknek?
Az igazi nehézségek a gyerekeink, unokáink korosztályára várnak majd. És azzal kiszúrni a szemüket, hogy járjanak textilszatyorral, meg elektromos biciklivel, ültessenek paradicsomot az erkélyre, és minden rendben lesz, ez számomra elfogadhatatlan. Joguk van ahhoz, hogy megértsék, mi vár rájuk, és őszinte eszmecserét folytassanak arról, hogy milyen lehetőségeink vannak. Mit tehetünk azért, hogy ezek a nemzedékek egy alapjaiban megváltozó életben és környezetben is emberhez méltó életet élhessenek? Ebben a gondolkodásban segít a Holnapután könyvsorozat legutóbbi kötete, a Tanítás alkonyat idején. Valójában az együttérzés, a nagylelkűség és a bátorság lesznek azok a tulajdonságok, amikre a túléléshez szükségünk lesz.
Együtt kell majd működnünk, ha élni akarunk. Élelmet kell termelnünk, tanulnunk kell, és tanítanunk egymást, értelmes célt kell adnunk az embereknek, okot a kitartásra. A tömegek szükségletei hatalmasak lesznek, és ettől a helyzettől nem menekülhetünk el. Az emberekben azért fejlődtek ki az együttérzés, az odaadás és az együttműködés képességei, mert létfontosságúnak bizonyultak a túlélés szempontjából. Az előttünk álló nehéz időkben lesz igazán szükségünk arra, hogy a legjobb önmagunkat adjuk, mert csak közösen és egymást támogatva juthatunk túl a hatalmas kihívásokon. Ez az egyetlen lehetőségünk, hiszen a túlélés és alkalmazkodás valódi lényege nem más, mint maga a szeretet.
A Stumpf-Biró Balázzsal készített interjú a Magyar Kultúra magazin 2025/2. számában jelent meg, ahol több más, a jövővel kapcsolatos írás is olvasható. A magazinról további információk itt érhetőek el.
Fotók: Kurucz Árpád/Magyar Kultúra magazin
