A borító nem vezet félre: az író Theodor van Gogh gondolataiba helyezkedve jó ízléssel mesél el sok személyes dolgot az érdeklődőknek, könnyed stílusban. Annál kevésbé lett volna szabad - nyilván a reklámkényszer és marketingdivat hatására - a hátlapra kitenni az egyik legérzékletesebb mondatot, amely éppen ezért a "rendes helyén" olvasva már nem lep meg, viszont agyonüti az egész fejezetet.
Judith Perrignon egyes szám első személyben meséli el a temetés utáni hónapokat - így könnyebb megjeleníteni azokat a benyomásokat, amelyek egy levelezésből nehezen hámozhatók ki. Dokumentarista módon aligha lehetne kijelenteni például, hogy Vincent anyja kezdettől fogva hűvös közönnyel bánt a gyerekkel, de soha nem nézett szembe destruktív magatartásával, vagy hogy a fiú kezdettől fogva apja nyílt ellenszenvét bírta, és ilyen közegben nevelkedni sok pusztító erőt gerjeszthetett - mert nem biztos, hogy éppen így volt. Ezzel a belehelyezkedéssel meg lehet érezni és érteni a szülői viszonyulás keservét és következményeit, és rá lehet bízni az olvasóra, mit rak össze ezekből a személyessé költött érzésekből a családról. Ez az alkalmazott elbeszélés elsősorban informális, de néha elér az önálló alkotás határáig: "Anyám és én nem kockáztatjuk meg, hogy bemerészkedjünk Vincent lelkének és életének sötét bugyraiba. Ez veszélyes kérdéseket vetne fel, kikezdené a halott apámról kialakult képet, a bölcs és áldozatkész lelkipásztor képét, aki akár mérföldeket is gyalogolt esőben és szélben, hogy meglátogassa a betegeket; aki mindig olyan lelkiismeretesen készült fel a vasárnapi istentiszteletre, jóllehet az igazi szónoki tehetség hiányzott belőle; akit mindenki tisztelt, nem annyira a bölcsességéért, mint inkább azért, mert kész volt bárkit felkarolni, és aki, ha a házából nem űzte is el, de lélekben eltaszította magától elsőszülöttjét."(60. old.). Néha viszont - a "hűség" terhe okán - kissé erőltetett vagy ügyetlen: "Vincent vásznai minduntalan cselekvésre szólítottak fel, a hálószoba csukott ajtaja a feleségemmel szembeni kötelességemre emlékeztetett, a párás ablakok tükréből pedig a saját arcom nézett vissza rám; egy feldúlt, kétségbeesett arc." (109. old.). Mivel a forma jellemzően könnyedén működik, az író sok mindenben "igazságot tesz", noha nem ítélkezik.
Megkerülhetetlen a kérdés - akár csak a Szépművészeti Múzeum kiállítását végignézve -, hogyan élt és ki volt ez az ember, aki így tudta látni és láttatni a világot. Az eddig megjelent életrajzok ezt a testvéri viszonyt nem dolgozták fel ilyen mélységben, még ha sokan szívesen idéztek is a levelezésből - hiszen a rendkívül őszinte és élénk levélváltások rámutatnak a két fivér nem mindennapi kapcsolatára. Minden bizonnyal az írót is ez a különös, semmihez nem hasonlítható összetartozás ihlette meg - a könyvében ezzel foglalkozik leginkább, az idézetekkel újra és újra jelezve az olvasónak, hogy a történet igaz.
Judith Perrignon a könyv utolsó fejezetében Theo elmegyógyintézeti kezelését orvosi feljegyzésekkel ismerteti. Ez a történet teljességének megfelel, de a könyv korábbi személyes, élettel teli fejezeteihez nem illik. Az ember nem csak az egészséges életösztönét engedi szabadon, ha szíve szerint a lábát se tenné be egy kórházba, és olvasni sem szeret erről, hanem utólag is nehéz belenyugodni abba, hogy ez a két fivér ilyen fiatalon pszichiátriai kezelések közepette végezte az életét. Bár tényszerűbbnek tűnnek ezek az orvosi leírások, mint a korábban elmesélt történetek, mégis többet mond a gyerekkorukat felidéző, anyjuk által sokszor elmondott, egyébként kortárs Andersen-mese, és annak feledhetetlen - bár meg nem fejtett és ki nem mondott - emléke. Utólag pedig egyenesen hátborzongató a gyermeket elragadó Halálhoz elzarándokoló anya története - éppen a fivérekre vonatkoztatva.
A cím a könyvben szereplő Andersen meséből való.
Kapcsolódó cikkeink:
