Izrael a nyugati (nyugatos) világ egyetlen olyan, évtizedek óta hadiállapotban létező demokráciája, amelynek hadseregét sorozzák. Számos, Magyarországon is bemutatkozott, ottani társulat munkáiban ismerhettük meg ? olykor egészen sokkoló, nyers formában ? a folyamatos fenyegetettség, a hosszú évek (nők és férfiak számára egyként kötelező) katonai szolgálata alatt szerzett traumák természetét, azok távlati hatásait az egyénre és a társadalomra. Ezek talán legkiemelkedőbb példája a 2005-ben, a Trafóban vendégeskedett produkció, a világhírű Yasmeen Godder Eperkrém és puskapor című nagyszabású, megrendítő darabja volt.
A Levi-Laor-Sheinfeld hármas rövidke (harmincöt perces) kamaradarabja elgondolkodtató, sűrű atmoszférájú skicc, vagyis, annál mégiscsak több: háromfős (ön)arcképvázlat harmincas évei végén járó, személyes múltjába, társadalmi jelenére pillantó, komoly szakmai pályát magáénak tudható alkotó-előadóktól.
Groteszk menetgyakorlatból indít a hármak munkája: négy, hűvös fényű lámpa alatt, a színpad négyzetében masíroznak, csupasz talpuk alatt döng a táncpadló: mozgásuk ? minden monotóniája ellenére is ? izgalmas, magával ragadó, telve a kiszakadás várakozásával. Az egyenmozdulatok, a héber, majd angol nyelvű, halk számolás, a vezényszavak mátrixából hamarosan kinyílik a saját, az egyéni, előlép-elénk lép az individuum, az ember, aki menetel. A kékbe-fehérbe öltözött, szoknyás nő és sötét nadrágot, fehér felsőt viselő társai jelzésszerű egyenruhában, jellegtelenségében is jelentékeny öltözékben. A négyzetes járásrajz megbomlik, szabálytalanná válik, egyhangú mozgásuk tánccá alakul. A hetvenes éveket idéző, népies alapú, retrós, üde klezmer-fantáziával nyitó darabban később magasztos katonai induló harsog: nem a pattogós, inkább az a fennkölt és érzelmes fajta. Az 1492 című film Vangelis-főcímdalára olykor egészen meghökkentően emlékeztető zeneműre előlép Keren Levi: a kedves mosolyú nő lassan kinyitja száját: a meglepettnek látszó szájtátás néma üvöltéssé tágul, ajkai végül szinte szétrepednek a groteszk feszülésben. Közben szól a hazafias induló.
Később táncpróba vezetőjének héber és angol instrukcióit halljuk, bejátszásról: közben, a színen kifacsart pózokat látunk, tétova lépéseket, miközben a láthatatlan táncmester vezényszavai pattognak.
A két férfi összekuporodva széket formál a nőnek. Ernyedt testét emelik, adogatják egymásnak, megkapó szépségű képekben. Keren Levi testükön heverve, mintha csak egy üde mezőn, hasra fekve a lábával kalimpál gondtalan.
A hármak az egymásrautaltság, a közösségérzet, béke és békétlenség finom képeit mutatják. Apróságokon át láttatnak nagy dolgokat, láthatatlan, váratlan helyzetekben előtörő feszültséget, a rejtett nyugtalanság mindent bemászó, behálózó, összepiszkító jegyeit. A békés mindennapokra ráülepedő puskaport. Nyugtalanító élmény rövid, talányos darabjuk, mely nem mozgásanyagával, hanem atmoszférájával kapaszkodik meg elsősorban emlékezetünkben. Különös zárása sem lezárás, inkább megszakadás, akaraton túli, az egyén saját döntéseinek korlátozottságát láttató gesztus. A hármak szétszakadása, egyikük kitűnése a képből megszakítja az események sorát. A fészkelődésre késztető, egészen finom eszközökkel felkavaró játéknak pedig, mintha nem is lenne igazi vége.
A bemutató este után szemtanúi lehetünk az izraeli nagykövetasszony és családja távozásának. Az elegáns fekete autóból marcona testőr lép elő. Vadászkutya éberségével, röntgentekintettel pillant körbe a kis budai utcán. A villanásnyi kép precíz lezárása e szorongató, kifejező produkciónak.
