Menő a blues - THE BLACK KEYS: EL CAMINO

Az amerikai The Black Keys együttesnek érdemes volt várnia. A 2000-es évek elején kivirágzó, mostanra már elhervadó garázsrock-revival a kezdetekben még nem igazán kényeztette el az ohiói Akronból származó duót. Hiába alkalmazták a The White Stripesnak óriási sikert hozó egy gitár, egy dob, ének felállást, az áttörés egészen a 2010-es Brothers című lemezig váratott magára. Azóta a The White Stripes megszűnt és a hasonló gyökerekből táplálkozó és a szintén ?The? előtagot használó és ?s?-re végződő nevet viselő zenekarok szépen a feledésbe merültek. Legutóbbi lemezével a The Strokes vérzett el és a svéd csodaként emlegetett, a Sziget Nagyszínpadán is fő fellépőnek számító The Hives is unalmassá vált. Talán egyedül a country- és southern rock-elemeket is zenéjébe építő Kings of Leon húzta legtovább, de mostanában már náluk sem olyan rózsás a helyzet, mint két-három éve volt. A The Black Keys pedig halkan, a kertek alatt osonva mindenkinek a fejére nőtt. Az építkezés és tökéletesedés több mint tíz éve után a zenekar tort ül egy letűnőben lévő korszak együttesei fölött. Hogy érezhessük, milyen népszerűségnek örvend most a The Black Keys, nézzük meg, milyen szerepet szánnak neki az "amerikai Sziget Fesztivál", a Coachella fellépői között. A háromnapos rendezvény egyik fő attrakciója lettek, nevük a legnagyobb betűkkel szedve szerepel a plakátokon, akárcsak a másik két húzónév, a Snoop Dogg és a Radiohead.

Érdemes utánajárni, hogy mi vezetett a kezdeti botladozástól odáig, hogy mára már több mint egy budapestnyi ember érezte fontosnak, hogy vásároljon magának egy The Black Keys-lemezt. A legnagyobb különbség a korábbi, és az először a 2010-es Brothers című lemezen hallható számok közt az, hogy a kettős megtanult lényegre törően slágert írni. A módszer, a recept igazán legfrissebb lemezükön és a már most óriási slágernek számító Lonely Boy című szám esetében érzékelhető. Ebben egyszerre jelenik meg a garázs dögössége, a pop slágeressége és a viszonylag korszerű hangzásba történt csomagolás. (Ez utóbbit egyébként annak a Danger Mouse-nak köszönhetjük, aki az előző lemez slágerdalának, a Tighten Upnak is producere volt.) Fontos szempont még, hogy sikerült megtalálni azt az áldásos középtempót, amit a rádiók ugyanúgy szeretnek, mint a reklámszakemberek, akik az utóbbi időkben nagyban hozzájárultak a The Black Keys ismertségéhez. Anno a Jet köszönhette egy mobilszolgáltató cég reklámjának, hogy egész Európa megismerte. A The Black Keys hasonlóan szerencsés módon lovagolta meg a tényt, hogy több közismert és sokat játszott amerikai reklám alatt szólal meg zenéje. Feltehetően a jövőben is előszeretettel válogatnak majd az El Camino dalaiból, hiszen a Lonely Boy mellett olyan potenciális slágerek vannak a lemezen, mint a Dead and Gone, a Money Maker, vagy a bluesos életérzést kicsit soulosra váltó Sister. A lemez mind hangzásában, mind színvonalában egységes. A viszonylag puritán hangszerelés gördülékeny és görcsmentes játékmóddal és szövegvilággal párosul, ami egy olyan zenei terepen, amit eredetileg a feketék uralnak, két fehér sráctól különösen értékelendő. Az egyedüli kritika, ami megfogalmazható az El Caminóval kapcsolatosan, talán csak az, hogy az egységes, amúgy eredeti hangzás néha már unalmassá válik és kevés olyan szám hoz felüdülést a középtempós blues pop-rock számok sorából, mint a Little Black Submarines. Ez a dal akusztikus gitáros búslakodásból vált át erős dinamikai ugrással egy már-már megalomán számmá. Ha több ilyen meglepő pillanatot találhatnánk a The Black Keys új lemezén, akkor valóban izgalmas album lenne az El Camino. Persze azt is nehezen lehet sértésnek venni, ha valakinek a lemezéről azt mondják, hogy ezek ?csak? jól kitalált slágerek egymás után pakolva, egységes és eredeti hangzással.