Menyasszonyok régiül és modernül

A tárlat első terében relaxációs zeneszóra, szalagerdőben bogarászhatjuk ki a házassághoz kötődő szavakat. Az idővonallal a múltból a jelenbe, a hozományládával a házasság felé indulunk. Jó elveszni a címszavak, dátumok és cikornyás kézírások között. A látogató ekkor még úgy érzi, van ideje: aprólékosan böngészhet a történelmi események és a kivetített arcok között.

A következő terem előtt felvezető jelzi: itt bizony ötven menyasszony várja, hogy elmesélje nekünk a történetét. Játsszunk el a gondolattal: ötven történet. Ötven nő áll elénk, hogy felvillantsa élete meghatározó szeletét. Vajon értő befogadókra találnak-e ezek a történetek? Tudunk mindannyiukra jól odafigyelni? A kiállítás kukkolásra buzdít, ismert és ismeretlen emberek szerelmes levelei, titkos kódjai tárulnak fel előttünk.

A séma mind az ötven történet esetében ugyanaz: férj, feleség, életkoruk a házasságkötéskor, címszavak (Lindner Piroska és Erhardt Gyula esetében például: legkisebb leány, nyári szerelem, esküvői film, háborús esküvő – ezekből a címszavakból áll össze az élet) és egy rövid történet a párról. Legtöbb esetben azonos a recept: meglátni és megszeretni, kitartóan küzdeni egymásért, ám a körülmények, háború, korábbi szerelem, gazdasági helyzet, tehát az élet közbeszól. Ilyen lehet orvosként a beteg kórlapjába pillantani: a keretek hasonlóak, de minden adat mögött ott a történet. A menyasszonyok között sok az ismerős, főleg történelmi alakok vagy feleségeik, ritkábban hétköznapi emberek; Mária Terézia éppúgy, mint Kisfaludy Sándor vagy Zita királyné. Meghallgathatjuk Szendrey Júlia bátor szerelmes levelének szövegét, de rögtön mellette társkereső honlapon egymásra talált pár flörtölős íméljeit olvashatjuk tíz évvel ezelőttről.

Felmerül a kérdés: mit ad ez nekünk ma, kinek szól? A ma menyasszonyai, volt menyasszonyai és menyasszonyjelöltjei mit tanulhatnak a történetekből? Hiszen hiába indul gyönyörűen egy frigy, ha közben háború zajlik, és hiába kezdi valaki busás hozománnyal a felnőtt életét, ha elveszik a pártól a javait. Leginkább az csapódik le bennünk, hogy hiába az érzelmi töltet és a tökéletes harmónia, a legbiztosabb a bizonytalanság.

Kérdés azonban, hogy eljutunk-e a tanulságok levonásáig. Az ötven történet ugyanis mind helyet követelne magának bennünk, de ember legyen a talpán, aki mindre oda tud figyelni. Itt is láthatunk ugyan ruhadarabokat, étkészleteket, sőt filmrészleteket is, a vizuális tobzódás azonban még hátra van. Nincs megállás, nincs pihenés, csak ezután öltözik igazán ünnepibe a tér: esküvői ruhákat látunk az elmúlt századokból és napjainkból, jól megfér egymás mellett a tüllszoknya és a gyöngy díszítés. Noha ezekhez is tartozik történet és leírás, az információ veszít a látvánnyal szemben, ekkor már nincs helye az agyban több történetnek.

A következő teremben óriási pártafal mögött népviseletek kelletik magukat. A múlt aráinak sem kellett szégyenkezniük. Cipőket is láthatunk, továbbá mindent, ami a ruha alá kell. Ezután képzeletbeli menyasszonyaink minket is bevonnak a játékba: hosszú esküvői asztal kimerevített képe, valamint Gőbölyös Luca férj- és szerelemvarázsló praktikái következnek videón, a tér megtelik mozgással és élettel. A kiállítás záróakkordja azt követeli, hogy kezünkbe vegyük a sorsunkat – pártákat próbálhatunk fel, ahogy modern, immerzív élményt kínáló múzeumokban divat: szelfifallal, tükörrel, jól beállított fényekkel.

A Magyar Menyasszony összeségében olyan, mint a mesebeli okos lány, aki ad is meg nem is, hoz ajándékot és nem is. Főleg rajtunk múlik, mit viszünk haza abból, amit elénk tár. A kukucskáló múzeumlátogató ide is, oda is benézhet. Néha szó szerint kukucskálnia kell, a szűzhártya mítoszáról például elrejtett helyen, több hímzett női nemi szerv társaságában lehet olvasni. Mit tudtak vajon ezek a nők a testükről, a vágyaikról? Sok kellemetlen élménytől megkímélhették volna magukat, ha a romantikus álmok dédelgetése helyett kérdezhetnek.

Egy menyasszonyhoz az esetek többségében vőlegény is tartozik, itt azonban mintha nehezebb lenne rájuk találni. Nincs kiállítva férfiruha (a férfiakat megtépázta a háború), nem kap szerepet a női-férfi dinamika. A szerelem szükségszerű, statikus történés, az esküvő egyedüli sztárja a menyasszony. Ez a kiállítás nem ad szót a férfiaknak, mintha ők az esküvőnek a tündöklő ara mellett csak annyira lennének részei, mint egy jól eltalált tortadísz. Nem hívták meg őket.

A tárlat nagy hangsúlyt helyez a közös történetek felidézésére. Készítői adatbázist hoztak létre, ahol mindenki megoszthatja történetét. Vajon kik fognak írni? Itt szóra bírhatóak lesznek majd a férfiak? Vagy folytatódik a kiállítótérben elkezdett licitálás még megrázóbb, esetleg még sziruposabb történetekkel?

Ma már nemcsak a profi stáb, hanem a násznép is kamerát ragad az esküvőkön: rögzít, vág és posztol. Ennek fényében lenyűgöző élményt kínál a kiállítás három esküvői filmje, amelyet végignézhetünk. Az diktál, akinek a kezében a kamera van, és ezzel nem mondtunk semmi újat. Mégis érdekes megfigyelni, mit tartott fontosnak az a bizonyos szem akkoriban. Tehetős rokonokat, örömszülőket, játszó gyerekeket.

Éppen az emberközeliség és empátia nehezíti, hogy ezeken a történeteken végighaladjunk. A katasztrófával végződő frigyek és a ritka happy end élménye még akkor is megterhelő, ha az események főleg külső körülmények miatt alakulnak így – válásról ugyanis nemigen esik szó, pedig az egész biztosan megváltoztatta a házassághoz való hozzáállást. Kezembe jutott egyszer egy 1988-ban megjelent IPM magazin, amely szerint a vadházasság, vagyis az együttélés skandalum, felháborító nyugati trend. Ehhez képest min megy át, mit tapasztal egy mai menyasszony?

Azoknak, akiket elsősorban divattörténeti érdeklődés hajt, imponálni fog egy-egy ruha története. Különösen szépek azok, amelyek több generáció történetét mesélik el általuk. Az esküvői ruha csipkéje, díszítése nemzedékről nemzedékre öröklődik. Óhatatlanul rávilágít a kiállítás arra is, mennyire átalakult az ismerkedés. A korábban említett társkereső honlap mellett a Tinder is megjelenik, ami úttörő volt a telefonos randiappok között. Mindkét internetes románc esetében hangsúlyos, hogy az első beszélgetés, tetszésnyilvánítások vezettek a boldogító igenhez. A romantikusok lelke megnyugodhat, a régebb óta romantikusok viszont tudják, hogy az internetes ismerkedés különösen változatos, és inkább igazodik a kereslet-kínálat törvényeihez, mint az ideákhoz.

A tárlat több generációhoz kíván szólni, váltogatja a nyelvét, így azonban stílusosan szólva sok bába között elvész a gyerek. Bizonyos tekintetben immerzív élményt kínál, néhol követeli a részvételt, a főteremben viszont csak néma megfigyelői lehetünk mások életének. A vitrin előtt állást szelfitér váltja, a klasszikus múzeumi narratívát a bevonódás provokálása. A szelfire, megosztásra és közösségi médiára nyitott réteg nem vagy nehezen szánja rá magát, hogy félszáz történetet befogadjon, aki pedig alapos volt és mindent elolvasott, annyi megrázó sors után talán túl könnyednek, „habosnak” érezheti a ruhák közti tobzódást. A kiállítás végigszáguld velünk a történelem viharain, hogy aztán egy vendégek nélküli terített asztalon túljutva ott találjuk magunkat egy tükör előtt, pártában.

A magyar menyasszony, ahogy az elején is elhangzott, sokszínű. Mi köti össze a részeit mégis, hogy egységként viselkedjenek? Talán az, hogy az összes menyasszony a legszebb és legboldogabb lehessen. Hogy őszintén mondhassák, amit Thököly Imre Zrínyi Ilonának: „Nagy lelkeken is erőt vesz a szerelem hatalma.” A többi pedig már történelem.

A kiállítás 2024. augusztus 25-ig látható a Magyar Nemzeti Múzeumban,