Az emberiség az évezredek során nagyon sok időt, energiát fordított arra, hogy létrehozza a kultúrának azt a részét, amelyet a művészetek jelentenek, amelyek legfőképpen szintén érzelmeket közvetítenek. Olyan érzelmeket, élethelyzeteket, dilemmákat is megismerek a műalkotások által, amelyeket még nem feltétlenül éltem át, de az életem esetleg tartogathatja ennek a lehetőségét. Az utódainktól is elvárjuk, hogy nagyon sok energiát fektessenek abba, hogy megismerjék ezt a tudást, amelyet a művészetek közvetítenek. Ennek lehet az a gyakorlati haszna, hogy a művészetek által megtapasztalt érzelmek is beépülnek a gondolkodásunkba? Nagyobb tapasztalatcsomagból nyer intuíciót, aki olvasta például az Iskola a határont?
Nem hiszem, hogy létezne kollektív tapasztalat. Egyéni tapasztalatok vannak. De például az olvasás valóban segíthet abban, hogy hozzáférhess olyan tapasztalathoz, érzelemhez, amelyet személyesen még nem éltél át. Ilyen értelemben ezáltal eggyel több eszközöd van.
Tehát kijelenthetjük, hogy azért érdemes ismerni a Lear királyt, a Háború és békét vagy a Harry Pottert, mert ezekből egy csomó mindent tudunk hasznosítani?
Igen. Erről Az ész segédigéi című könyvemben is írtam. Öt dolgot emelek ki, amely segíti a gondolkodásunkat: a mágia, a tudományok, a misztika, a művészetek és a hit. Mágia alatt értek minden olyan tudományt, ahol valamit működtetni tudunk anélkül, hogy értenénk. A tudomány a hitelessége miatt fontos, és hogy mindegy, mit hiszel, ugyanúgy működik. Jól is néznénk ki, ha egy autó csak a katolikusoknak indulna el, a reformátusoknak nem. Ilyen nincs. Ezért tudta a tudomány ennyire jól megalapozni a technikát, mert a tudománynak ez a lényege, hogy mindegy, miben hiszel. Tehát a művészet is egy a gondolkodás eszközei közül. Ahogy a hit is.
Az igaz, hogy például vannak betegségek, amikből az istenhívők könnyebben gyógyulnak, mint az ateisták, és vannak olyanok is, amelyekből fordítva, például bizonyosfajta depressziókból könnyebben gyógyulnak ki az ateisták. Ez is mérhető. Olyan szempontból nem számít, hogy egy orvos meg tud gyógyítani anélkül is, hogy tudná, miben hiszel, de időnként mégis érdemes lehet ezt figyelembe venni. Egy felmérés szerint az amerikaiak 64 százaléka úgy gondolja, hogy az orvosnak együtt kell imádkoznia a betegével, ha az úgy kívánja (méghozzá a beteg hite szerinti imát), és csak 27 százalék tagadja ennek fontosságát. Azt mindenképp beláthatjuk, hogy hívőként könnyebb élni és könnyebb meghalni.
Ha ennyire határozottan állítod, hogy a hit is az emberi gondolkodást segíti, akkor te miért veted el? Miért nem vagy hívő?
Mert nekem ez nem adatott meg. Fodor Ákosnak van egy csodálatos haikuja:
Akiben Isten
hisz: teljesen mindegy, hogy
hisz-e Istenben.
Emelt fővel vállalom, hogy nem vagyok hívő, de ateista sem vagyok történetesen. Hit nélkül nem nagyon lehet létezni, de ez nem feltétlenül istenhit. Pszichológiai szempontból úgy tűnik, hogy valamennyi hitre mindenkinek szüksége van, már az is egyéni, hogy kinek mennyire. Majdnem mindegy, hogy ilyen szempontból Istenben hiszel-e, és ha igen, akkor melyik módon: muszlim, keresztény, izraelita elvek szerint vagy bármilyen más módon. De még az is mindegy, hogy egyáltalán Istenben hiszel-e vagy valami másban.
Van bármi, amiről úgy gondolod, hogy a te létezésed után megmarad belőled, nem tűnik el?
Van. Lehet.
Mit tekintesz ilyennek?
Például ezt a játékot, valamelyik könyvet vagy valamelyik könyvből valamelyik gondolatot.
Ezért írod a könyveidet?
Azért írom, mert van, akit szórakoztat. Addig írom, amíg valaki élvezettel olvassa. A jezsuiták csináltak egy filmet az elhivatottságról, és valamiért engem is bele akartak venni. Először elhajtottam őket, hogy bennem semmi elhivatottság nincs, ami egyébként igaz, de őket teljesen felizgatta a dolog, mert azt mondták, hogyha ilyen is van, hogy valakiben nincs elhivatottság és mégsem egy lelki nyomoronc, akkor annak mindenképp meg kell jelennie a filmben. Ezzel meggyőztek arról, hogy álljunk szóba egymással.
Jól érzem, hogy tudatosan kerülöd a „nagy szavakat”? Igyekszel távol maradni a pátosztól?
Ez nem ilyen egyszerű. Mert tegyük fel azt a kérdést, hogy: miért élek én itt? Nem azért, mert „itt élned, halnod kell”. Sőt még kevésbé azért, mert „a nagyvilágon e kívűl nincsen számodra hely”. Van – kiderült, hogy van. Úgy érzem, ezek az ember sokkal személyesebb döntései annál, mintsem egy külső keretrendszer volna. Nem alapvetések, hanem személyes döntések. Lehet olyan elvünk, hogy segítjük a gyengébbet, megvédjük, de egy idő után mégis ott a kérdés: mindenáron? És a válasz gyakran az élethelyzettől is függ. Nem a morál, a filozófia, az elvek és más hangzatos dolog lesz a meghatározó, hanem olyan hétköznapi körülmény, mint egy adott élethelyzet. Például tegyük fel, hogy ukrán vagyok, és megtámadták a hazámat.
Amikor kicsik voltak a gyerekeim, eljöttem volna, mindent megtettem volna, hogy kimentsem magunkat. Most nem jönnék el, hanem kimennék a frontra. Mi változott? Az, hogy felnőttek a gyerekeim. És húszévesen is harcolni mentem volna, mert akkor még nem volt gyerekem. Szóval nem látok abban semmi rosszat, hogy az ember különböző élethelyzetekben másként reagál. A döntés nem elvek kérdése, hanem élethelyzeté is. Fogalmam sincs róla, hogy mit csináltam volna, ha annak idején megpróbálnak beszervezni. Valószínűleg igyekeztem volna valahogy elkerülni. Nem próbáltak meg, tehát nem tudhatom, hogyan reagáltam volna.
A véletlenekkel is elkezdtél foglalkozni. Hogy látod, felismerhetjük a véletlenek működését az életünkben?
Ha fogékony vagy rá, akkor igen, ha nem, akkor nem. Ez ugyanaz a kérdés, mint hogy felismerem-e Isten művét.
A véletlent könnyebb elfogadnod?
Nekem könnyebb. Mert a véletlenben hiszek, Istenben nem hiszek.
A Mérő Lászlóval folytatott teljes beszélgetés a Magyar Kultúra magazin 2024/9. számában olvasható, több más, az ész és intelligencia témáját körüljáró írás mellett. A magazinról további információk itt.
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
