„Tisztázni sok mindent lehet, de tisztára mosni nem" – mondja a rendező, Cortés Sebastián, aki egy modern kori rabszolgatörténetet vitt színre egyszerű eszközökkel, két színész: Nyakó Júlia és Kovács Domokos játékával. Hármukkal beszélgettünk a főpróba után.
Hogyan jött a darab ötlete?
Cortés Sebastián: Két évvel ezelőtt olvastam egy cikket, ami nagy hatással volt rám. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy miként lehetne egy ilyen kiszolgáltatottságról szóló, ugyanakkor rendkívül bonyolult érzelmi viszonyokkal teli történetet színpadra vinni. Amikor rábukkantam a Találkozások tehetségprogram pályázatára, akkor úgy gondoltam, ez kiváló lehetőséget kínál, hogy ezzel az anyaggal dolgozzunk.
Miként született meg a dráma?
C.S.: Németh Virág dramaturg írta a darabot. A munkafolyamat során sokat beszélgettünk a témáról, hozzátettük a saját ötleteinket, élményeinket.
Egy filippínó rabszolgáról szól a történet. Miért ennyire távoli?
C.S.: Úgy érzem, hogy a távolság nagyobb, elfogulatlanabb rálátást ad az emberi viszonyokra, mint ha itt és most játszódna a történet. Mert akkor azonnal életbe lépnek a prekoncepcióink,
mindenkiben felrémlenek a személyes sérelmei.
A darabból nem derül ki egyértelműen, de ebben a történetben mindenki filippínó.
Amikor írtátok a darabot, már tudtak, kik játsszák majd?
C.S.: Kovács Domokos benne volt a pályázatban, ám Julit hosszas keresgélés után találtuk meg, és nagyon hálás vagyok azért, hogy rábukkantunk. Eredetileg egy generációval idősebb színészre szólt a kiírás.
Nektek mi volt az első benyomásotok a darabról?
Nyakó Júlia: Engem mindig is érdekeltek a társadalmi problémák, így például a kiszolgáltatottakról szóló történetek. Nálunk is van rabszolgaság, csak sokan nem tudnak róla, erről szól a nemrég bemutatott magyar dokumentumfilm, az Egy nő fogságban is. Évtizedekkel ezelőtt jártam Manilában egy filmfesztiválon. Emlékszem a döbbenetre és a fájdalomra, amit éreztem, amikor láttam, hogy mekkora a kontraszt a gazdagok fényűzése és a szegények szolgasorsa közt. Nekem nagyon tetszik a darab, és különleges kihívást jelent, hogy még báboznunk is kell benne.
Merthogy a darabnak öt szereplője van, s mindet ti játsszátok. Az anyát mindvégig egy bábbal.
Kovács Domokos: Szerintem az a legizgalmasabb ebben a darabban, hogy láttatja a rendkívül összetett érzelmi viszonyokat. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a rabszolgasorban tartott Lola minden megnyilvánulása helyes, míg mindenki más gonosz, hanem egy árnyalt viszonyrendszerről, amelyben senkinek nincs teljes mértékben igaza. Vagy ha úgy tetszik, valamelyest mindenkinek igaza van. Éppen ezért színészileg mindegyik karakter mellé oda tudok állni, és értem az érveiket.
Nekem nézőként a Lolához ragaszkodó, őt óvó fiúval könnyebb mennem, mint bármelyik szülővel ebben a történetben.
K.D.: Én nem tudok teljes mértékben a fiú mellé állni, mert az ő óvó gondoskodásában is érzek némi álságosságot. Nyilván ő áldozata ennek a helyzetnek, hiszen beleszületett ebbe, és gyermekként magától értetődőnek tartotta, hogy Lola mos rá, főz neki, körülugrálja. Egyik este a televízióban lát egy amerikai filmet, amelyben szerepelnek fekete bőrű rabszolgák is. Akkor döbben rá, hogy azoknak az embereknek a viszonya a gazdájukkal éppen olyan, mint ahogyan Lola él velük. Bár a későbbiekben igyekszik kiállni Lola mellett, csaknem ötven év telik el, mire a 83 éves nőt hazaviszi a Fülöp-szigetekre, és akkorra Lola – érthető módon – már ott sem találja a helyét.
Milyennek látod Lola karakterét?
Ny.J.: Lola tizennyolc évesen kerül ehhez a családhoz. Akkor a később anyaként emlegetett nő még gyermek, tehát felneveli őt, majd a fiát is. Bár úgy tűnhet, adódna lehetősége arra, hogy elhagyja a családot, igazából nincs hova mennie. Olyan sokáig élt velük, megszakítva a kapcsolatot az övéivel, hogy önállóan nem tudna mihez kezdeni. Pláne miután a család Amerikába költözik, ahol Lola még a nyelvet sem ismeri, és papírok híján évtizedekig bújtatják otthon. Talán a költözéskor dönthetett volna másként, de addigra már 21 éve élt velük, ők lettek a családja.
Mennyire fontos kitisztázni ezeket a viszonyokat, hogy a néző egyértelműen mehessen egyik vagy másik szereplővel?
C.S.: Ezek soha nem „tiszta” viszonyrendszerek.
Tisztázni sok mindent lehet, de tisztára mosni nem.
Nincsenek ártatlanok ebben a történetben.
Amikor színpadra állítjuk, értenünk kell az összes figura indíttatását, érzelmi hátterét. Kigubancolni, rendet rakni nem tudunk. Nem is feltétlen értünk egyet mindenben mi, hárman.
Nagyon érdekesen használjátok a bábot. Előfordul, hogy egy-egy diskurzuson belül váltogatjátok, ki szólal meg az anya hangján.
K.D.: Sokat kísérleteztünk ezzel, és úgy éreztük, az a jobb, ha például egy vita közben, mondjuk az anya és a fiú közt, magunkkal vitázunk.
Ny.J.: Ez a darab különös múltidézés, lényegében Lola meg a fiú eljátsszák a történetüket ezzel a babával.
Kevés eszközzel dolgoztok, mégis nagyon meghatározó a látvány.
C.S.: Molnár Anna tervezőt illeti a dicséret. Sokat beszélgettünk az elmúlt hónapokban arról, hogy milyen az a tér, ahol egy több évtizedes történetet újramesél valaki. A mosókonyha ötlete úgy jött, hogy végül is ez az egyetlen hely, ahol Lola otthonosan mozog. Ráadásul ő már-már kényszeresen dolgozik, pakol, és ez a tér ezt is remekül szolgálja. Nagyon szeretem, hogy a történet részévé válik a látvány, és az előadás alatt összegyűjtjük a szanaszét teregetett lepedőket. A végére már csak egy lecsupaszított zsinórerdő marad.
Fotók: Kállai-Tóth Anett
