Baksa-Soós János a magyar zene- és művészettörténet ikonikus alakja, a KEX együttes frontembereként vált ismertté. 1971-ben Németországba disszidált, ettől kezdve Január Herceg néven alkotott a legkülönfélébb médiumokban. A Paksi Képtár kiállítása a művész alternatív világát idézi meg.
A kiállítás címe Január egyik hajónaplójából vett idézet: Valahol a világűrben elsüllyedt egy űrhajó. Miért épp ezt választottátok?
Sokat olvastuk ezeket az írásokat a kiállítás rendezés során. Esetlegesnek tűnő rátalálás volt ez, de nem tudtuk elengedni, esszenciálisnak éreztük.
Hogyan jött létre a kiállítás?
Nem egyszerű a helyzete a rendezőnek, mikor az alkotó köztünk van, de valami megakadályozza a vele való közös gondolkodást. Január betegsége nem tette lehetővé, hogy személyesen legyen jelen a kiállítás összeállítása során. Az viszont első perctől biztos volt, hogy munkássága több annál, mint hogy egyszemélyes koncepciót valósítsak meg, így sokat beszélgettünk az anyag őrzőivel, Izinger Katalinnal a székesfehérvári Szent István Király Múzeumból és Cseh Andrással a Cseh Tamás Archívumtól, valamint Beöthy Balázzsal, aki kutatóként dolgozott az archívumban.
Január személyes, de ugyanakkor mégis globális kérdéseket feszegető életéről, gondolatairól elmélkedett tehát mindenki, a társadalomban betöltött különös szerepének megismerése volt a motiváló tényezőnk.
Mi alapján szelektáltatok a munkák közül?
Székesfehérvárról szobrai, zászlói és az akvarelljeiből kollázsszerűen összeállított digitális nyomatok érkeztek. A Cseh Tamás Archívum pedig a hajónaplóit és zenéit, valamint a róla szóló diafilmeket őrzi. Ez nem is véletlen, hiszen Cseh Tamás és Baksa-Soós között nagyon szoros kapcsolat volt: Cseh Tamás először Baksa invitálására egy Citadella-beli KEX-koncerten lépett fel, de barátságuk Január 1971-es disszidálása után is megmaradt.
A két intézmény anyagát ezenfelül egy-egy vetítéssel egészítettük ki. Fontosnak tartottuk, hogy a tárgyakon kívül az alkotói motiváció egy-egy aspektusa térben és időben is megismerhető legyen.
Milyen látvány fogadja a látogatót ebben a kiállításban?
Az installálás során a korábbi kiállítások fennmaradt dokumentációit néztük végig, azok térrendezéséből egy-egy hangsúlyos elemet átvettünk, így például a homokot, ami végül a szobrok talaja lett. Január előszeretettel használt még a homok mellett selymes fényű, színes textíliákat vagy éppen tükröket. A tükröződő felületek által a tárgyak végtelen időtlenségbe kerültek.
Az egyik leghangsúlyosabb döntés az volt, hogy a szobrokat nem egy hosszú felületen rendezzük el (ahogyan az Székesfehérváron volt látható), megtartva az alkotó által létrehozott, úgynevezett „mammutjeleneteket", hanem külön-külön és más-más minőségű térben. A tárgycsoportok elrendezésénél sem követtük a korábbi megoldásokat, hanem magunk képeztünk csoportokat. Nem lett volna helyénvaló az adott szituációban a jelenetek puszta rekonstruálása. Mi a tárgyakat kívántuk ismét megmutatni, és kicsit talán arról gondolkodni, hogyan élhetnek tovább létrehozójuk nélkül.
Mit akarnak közölni a művek ebben a térben?
Január mesemondó szerepét szerettük volna megidézni. Ez a személyes hiányra is felhívja a figyelmet. Az általa létrehozott misztériumot ma nem lehet ugyanúgy megjeleníteni, de ilyen-olyan módon mégis jelen van a tárgyakban, a leírt sorokban, a zene hangzásában.
A látvány a térszervezés által válik különlegessé: minden épített elem segíti a befogadást. Kaszás Tamás három teret hozott létre, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy bennük a történetre koncentráljunk. Egy tipik szerkezetét idéző indiánsátorban és egy longhouse-ban kaptak helyet a vetítések. A szobrok számára bizonyos szempontból szakrálisnak is tűnő helyzeteket, ugyanakkor szcenikai értelemben is értelmezhető tereket képeztünk.
A funkcionális berendezési tárgyak (padok, székek, ülőalkalmatosságok megannyi keresztutalással) a befogadás módját sugallják. Foglalj helyet, hallgass meg egy sztorit, amit még korábban sosem: egy világról, ami majd a jövőben létezik, vagy aminek már éppen kezdünk belecsúszni az aktualitásába.
Az utat a sátrakig a szobrok övezik. A befogadói élmény így egy úthoz kötődik, ami a térben egyszerre mozgásra ösztönöz, miközben mégis egy ponthoz szegez. Leültet és koncentrált időt eredményez. Ez persze kódolva van a mozgókép, a vetítések és a hajónaplók befogadására szánt idejében, valamint a folyton hangzó zenében is. Idő kell a varázs felfejtéséhez.
Január Herceg 1971-ben hagyta el Magyarországot. Valóban veszélyes volt a rendszerre?
Talán nem ő volt veszélyes a rendszerre, sokkal inkább a rendszer őrá. Későbbi interjúiból kiderül, hogy Január csupán szórakoztatni akart. Ennek ellenére a rend aktuális őrei többször bántalmazták, kezdett egyre veszélyesebbé válni a helyzet, így végül elhagyta az országot.
Egy interjúban ezt mondta: „Én nem Magyarországról mentem el, nem így, hogy most elmegyek innen. Hanem egyszerűen érdekelt a világ, mint mikor a kisszobából átmész a nagyszobába, vagy kimész a teraszra... Én nem találtam ezt disszidálásnak. Azon kívül sokkal nehezebb volt nekem egy mappával a kezemben elkezdeni beszélni, bemutatkozni valahol, ahol senki nem ismer.”
Hogyan illeszkednek a hajónaplók az életműbe?
Naplóit munkaszerűen írta, ahogyan a művészeti tevékenységre is egyfajta munkavégzésként gondolt. Ezekben is meglátásait, vízióit rögzítette. Az írások sokszor hétköznapi életképek, máskor pedig univerzális, monumentális képet rajzolnak ki.
A szövegeiben, zenéiben, szobraiban közös a különleges képiség, ami által a láthatatlan megismerhetővé válik. Ez egyrészt tekinthető egy személyes, számára otthonos világ benépesítésének, ugyanakkor a mese, a kontextus által általános érvényt nyer.
Mennyire ismerik a munkásságát?
Január magányos alkotó volt. Egy egyszobás berlini műteremben dolgozott, és időről-időre hazalátogatott ugyan, de ideje nagy részében újkori (vagy űrhajózáskori) szerzetesként élt. Nem fűtötte karrierláz, meglehetősen ritkán állított ki. Éppen ezért kérdés az is, hogy az ő esetében a klasszikus értelemben vett kiállítás-e a megfelelő bemutatási forma.
1996-ban a Műcsarnok Dorottya utcai kiállítóterében installálta munkáit, majd több évre rá Székesfehérváron. Mindkét tárlat nyomott hagyott. Az, hogy Január eddigi munkájának a jelentős része most közgyűjteményben van, fontos lépés ahhoz, hogy életműve feltárható és feldolgozható legyen.
El lehet határolni, hogy kelet-európai vagy nyugat-európai művésznek tekinthetjük őt?
Az általa használt formanyelvből adódóan talán egyik sem vagy inkább mindkettő. Az univerzális szó passzolhat. Január magát művész-lelkészként határozta meg, indián és szamuráj iskolát alapított, levált a rendszerről amiben élt. Az övé nem egy tipikus művész-attitűd. Persze nem is egyedi. Kérdés, hogy a szakma mikor és miként kezd el figyelni ezekre az életutakra is.
Fotók: paksikeptar.hu
