Nem megszokott, hogy valaki pedagógiai céllal, példamutatásnak, továbbképzésnek, inspirációnalk szánja az együttest, amit alapít. Zukerman professzor ezt tette. Nem elégedett meg szólókarrierjével, vezénylésével és a tanítással, azzal a céllal alakított kamaraegyüttest, hogy az lelkesítően hasson a feltörekvő tehetségekre, ugyanakkor fellépési lehetőséget is kínáljon nekik, egyfajta aktív mesterkurzusként működjön. Nos, a példamutatás elég hangosra sikeredett, az elmúlt nem egészen egy évtizedben bejártak számos földrészt, elkészítettek négy CD-t. Mostani, budapesti látogatásuk is egy turné része, Milánó, Bécs, Budapest, Párizs, Varsó és Nápoly látja vendégül őket ezen a tavaszon.
A meglehetősen hosszú program némi zökkenővel kezdődött: Zukerman alatt két szék is kis híján összedőlt, amit ő kedélyesen vett tudomásul, és derűsen ment újabb és újabb ülőalkalmatosságokért. Kicsit falsul indult a fesztivál a Thália kopott színpadán, a roskatag székeken. Szerencsére maga a muzsikálás nem vett ilyen fals irányt. Mozart G-dúr hegedű-brácsa duójában ugyan Jessica Linnebach és Jethro Marks kellemes, de nem izgalmas játékkal különösebben nem kavarta fel a közönséget, ám Schubert egyik késői remeke, a C-dúr vonósötös már jóval izgalmasabb volt. Schubert nem a klasszikus kvintett-összeállítást követte, nem két brácsát, hanem két csellót használt. És éppen e két hangszeres nyújtotta a legnagyobb élményt: az együttes tagja Amanda Forsyth és a vendég Sadao Harada játéka kiemelkedő volt, bár ilyen szintű együttesnél, mint az övék, nem könnyű bárkit is kiemelni. A műnek főként második, varázslatos lassú tételében, az Adagióban ragadtak magukkal a művészek. Szépen, finoman szóltak a pianók, és még az állandóan köhögő közönséget is önuralomra kényszerítették a lírai futamok. A szünet után Brahms f-moll zongoraötöse hangzott el, a zongoránál Angela Chenggel, akinek játéka nem igazán tetszett, billentésében semmi fény, inkább tompaság és keménység hallatszott. Ez utóbbi részben a szerző szándéka is volt, aki többször is áthangszerelte a darabot, mire rátalált a végleges formára, a zongoraötösre, ahol a vonósok lágyabb hangzását a zongora keménysége ellenpontozza. Pinchas Zukerman együttese ellen sok kifogással nem lehet élni, magas fokú muzikallitás, remek együttjátszás, kifogástalan hangszeres tudás mellett mégis maradt valami hiányérzet az emberben. Valami hiányzott, valami, amitől sokáig emlékszünk egy hangversenyre. Egész egyszerűen a katarzis hiányzott. Az a bizonyos plusz, az a csipet bors, ami megfűszerezi az amúgy pompás ételt.
