A két ázsiai ország közötti fegyveres konfliktus már a harmincas évek elején kezdetét vette, a nyílt és totális háború azonban csak akkor robbant ki, amikor a japán csapatok a Peking környékén lévő Liukoucsiao hídnál megtámadták a kínai alakulatokat.
A japán birodalmi törekvéseket kormányzati politikaként először Tanaka tábornok (1927 és 1929 között miniszterelnök) fogalmazta meg. Japán a népesség növekedésével és iparának fejlődésével egyre nagyobb függésbe került a külföldi nyersanyag- és élelmiszerforrásoktól. A katonai és politikai elit úgy látta, hogy a kiutat csak a katonai expanzió jelentheti, a gyenge lábakon álló köztársasági Kína pedig ideális terepnek tűnt a militarista szigetország számára.
A felkelő nap országa már az I. japán-kínai háborút (1894-95) követően komoly fenyegetést jelentett Kína számára, ahol 1912-ben véget ért a több ezer éves császárság. A belharcoktól sújtott kontinensnyi országban nem jött létre egység, az egymással harcoló hadurak sokszor japán katonai segítséget vettek igénybe hatalmuk növeléséhez. Japán 1931-ben létrehozta Mandzsukuo bábállamot, amelynek élére az utolsó kínai császárt, Pu Jít állították. A megszállók ásványkincsek végtelen táraként tekintettek Mandzsúriára, a bábállam emellett ütközőzónaként is szolgált a Szovjetunióval szemben.
A harmincas években fegyveres incidensek sora zajlott le a kínaiakkal, Japán azonban kínosan ügyelt arra, hogy ne törjön ki nyílt háború, mert ez a nyugati hatalmak beavatkozásával és a gazdasági kapcsolatok megromlásával járhatott volna. Befolyásukat és a megszállást inkább "autonóm" japán-barát államok és kollaboránsok révén próbálták fenntartani. Törekvésük - a Kuomintang és a kínai kommunisták által keltett megosztottság következtében is - 1937-ig sikeresnek bizonyult.
A nyílt háború kitörésekor a japán csapatok Észak-Kína elleni hadműveleteket kezdtek, amelyeket rövidesen más tartományokra is kiterjesztettek. A Kínai Kommunista Párt július 8-án általános nemzeti háborúra szólította fel a kínai népet, időlegesen félretéve az addigi polgárháborús ellentéteket. A kínai tárgyalási javaslatok a japánok elfogadhatatlan követeléseivel végződtek.
Az újra fellángolt harcokban a támadók július végére elfoglalták Pekinget és Tiencsint, így a kínaiak a fővárost Csungkingba helyezték át. A kínai kormány a nyugati partvidék nagy részének feladására kényszerült, de a nemzeti összefogás meghiúsította a teljes megszállást. A japán katonai akciók több helyütt véres mészárlásokba torkolltak, Nankingban egyes becslések szerint 300 ezren lelték halálukat. A japán légi támadások szinte valamennyi kínai nagyvárost elérték, milliók váltak otthontalanná. Sokan azzal vádolták a japánokat, hogy különböző járványokat és betegségeket (pestis, himlő) terjesztettek el szándékosan Kínában.
Kína, bár reménykedett a Nemzetek Ligájának segítségében, 1941-ig nem kapott támogatást a nemzetközi közösségtől, egyedül némi szovjet katonai segítségre számíthatott. Az 1941 decemberi Pearl Harbor-i japán támadás, a második világháború csendes-óceáni kezdete után aztán az Egyesült Államok Indiából kiinduló légihídon támogatta a megszálló japánokat gyengítő partizán akciókat, s idővel brit katonai segítség is érkezett.
A hosszú éveken át húzódó háború kínai részről mintegy 21 millió, japán részről közel kétmillió halottat követelt. A háború a mai napig hatással van a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokra, Peking és Tokió között az új évezredben is kínos kérdést és állandó feszültségforrást jelentenek a hetven évvel ezelőtt történtek.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma)
