A metaplazma retorikai kifejezés olyan szóváltoztatásokat, betűk vagy hangok összeadását, kivonását, helyettesítését jelöli, amelyek nem módosítják az eredeti kifejezés jelentését. Több puszta szinonimahasználatnál, mivel jelentésváltozás nélküli formaváltozásokat jelent. Ahogy a Metaplasma című kiállítás ismertetője magyarázza: „Ami ebből kikerekedik, az a nyelv, azon keresztül pedig a tudat pulzálása.” Mindig ugyanazt mondjuk, csak máshogy. Az öntőforma eltérő, de a tartalom ugyanaz.
A cím ráhúzható a két alkotó közötti párhuzamra: Koncz Gábor munkái és Németh Dávid festményei ugyanarról beszélnek másképpen. És a kiállításon szereplő művek állításai is leírhatók a metaplazma fogalma alapján.
Ez az alkotások azt állítják, hogy nem létezik egy egészként és teljesként értelmezhető világkép. Csak nézőpontok vannak, vagyis mindig csak egy adott szemszögből látunk rá a jelenségre vagy tárgyra, így az egész nem hozzáférhető.
Németh Dávid művei festészettechnikailag akarják kiharcolni a jelentésüket, ám kompozíciói sokféle minőségű és jelentésű képsíkokká tagolódnak, egyes részleteik pedig egymásba folynak, összekapcsolódnak, kioltják egymás fizikai kiterjedését. Olykor pedig egy újabb képsík új értelmezési keretrendszerbe foglalja a korábbi részletet.
Az alkotó dekonstruktivista formajátékot űz. Összetöri a képsík homogenitását, hogy aztán új jelentést bontson ki az olykor egymásnak ellentmondó képi részletekből.
Szuverén képfoltoknak tűnő textúrákat fest egymás mellé vagy fölé, míg a kompozíció annyira koncentrálttá nem válik, hogy egyes egységei, részletei elkezdenek egymással különféle kapcsolatokat kialakítani. A jelentés nélküli foltok, színek az interakcióban válnak jelentésessé.
Ahogy a foltok egymásnak köszönhetően fokozatosan jelentéssel gazdagodnak, úgy kezd a teljes kép értelmet nyerni. A jelentés mégsem válik konkréttá, jól megfoghatóvá és pontosan körülhatárolhatóvá. Inkább csak massza ez, amit a befogadó szabadon gyúrhat olyanná, amilyenné szeretne.
A jelentés tehát a befogadóban születik meg, és nem a képen. Ahány tekintet, annyiféle értelem olvasható ki a műből. Ugyanarról van szó, az egyéni nézőpontok alapján azonban másképpen látható, olvasható a kép.
Az Astronauta 1 például egyszerre látható szürreális galaktikus provinciaként, valamint belső tájként, amelyben a különféle emlékképek egymásba folyva alkotnak egyfajta konstellációt. Ha bizonyos szemszögből nézzük a képet, derengeni látjuk az asztronauta képét. Ám a fejet ábrázoló fekete, maszkszerű folt érzékelhető sötét árnyként is, ami betolakodik édes, lágy, kedves emlékképeink közé.
Az Időgép szintén többféle olvasatot enged meg: láthatjuk például olyan szerkezetnek, ami különféle idősíkokba tud bennünket repíteni. De ezek a foltok különféle idősíkokból kiragadott pillanatok is lehetnek, amelyek egymás mellé ragasztva adják ki a téren és időn átívelő, egészen távoli, olykor egymással összeférhetetlen képeket egymás mellé helyező emlékezetet, amely lehetővé teszi, hogy ezek összességéből végül mégis kirajzolódjon valamiféle egész.
Koncz Gábor festményei szintén organikusan absztrakt elemekből épülnek fel: az ő kompozícióiban is egymásra rétegződő képmezőkkel találkozhatunk.
A rétegek hol részben, hol teljesen elfedik egymást, így formailag sűrű és összetett textúraháló keletkezik, ami híven leképezi az emlékezetet. Az agyunkban létrejövő emlékek ugyanis épp ilyen kibogozhatatlan, sűrű szövedéket alkotnak, rétegei egymásra rakódva módosítják az alattuk levők jelentését.
Az Együtt III kompozíciója eltérő festészeti minőségű rétegek egymásra halmozásából született. A legfelső, lazúrosan megfestett szint lyukacsain szűrődnek át az alsó rétegek részletei. Ez a kompozíció jól érzékelteti az emlékezetünk működését. A felsőbb szintek módosítják a teljes látványt és az alsóbb rétegek jelentését, éppúgy, ahogy a frissebb emlékeink megváltoztatják a korábbiakat. Új élményeink elfedik, halványabbá teszik megváltoztathatatlannak hitt emlékképeinket, jelentésüket pedig árnyalják, noha az emlékkép nem is változik. Csak az értelmezése.
Koncz plexiművei még pontosabban megmutatják, hogy a jelentés mindig több rétegből épül fel, amelyek árnyalják egymás jelentését.
Az Együtt IV négy plexilemez összecsavarozásával született meg, és mind a négy rétegen különféle festészeti kompozíciók láthatók. Ezek azonban nem érzékelhetők önmagukban: csak együttesen befogadhatók. Kissé még úgy is érezhetjük, hogy a tulajdonképpeni lényeg az áttetsző lapok között húzódik meg, csak a plexi nem engedi, hogy hozzáférjünk: a rétegek elrejtik a lényeget.
A Töredék-sorozat még erősebben érezteti a befogadóval, hogy a lényeg, az esszencia hozzáférhetetlen. Az áttetsző lemez mögött meghúzódó vatta a nagy egészet szimbolizálja, ami a lefestett vagy lyukacsos fóliával leragasztott üveglap miatt távolra kerül, elérhetetlenné válik. Mint a kiállítás ismertetőjében összegzik: „Ha legalább nagyítónk volna, hogy rendesen a köldökünkbe nézzünk, de csak plexink van: az egymásba tükrözött és sokszorozott esettanulmányok a rétegek közt rejtik el a titkot – a retina cserben hagy.”
A látás csak egyféle nézőpontból mutatja meg az adott dolgot, a lényeg mindig láthatatlan marad a néző számára. Így hiába mondjuk ugyanazt, sokszor magunk sem vesszük észre, hogy „már megint ugyanarról beszélünk, hiszen az értelem megtalálása nem barkochba, hanem itt a piros, hol a piros”.
A Metaplasma című kiállítás szeptember 24-ig látogatható a Nagyházy Contemporary kiállítóterében.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
