„Pompeius párthívei méreggel eltették láb alól Aristobulost; holttestét sokáig nem lehetett eltemetni hazai földben, hanem mézben óvták meg az enyészettől mindaddig, amíg később Antonius el nem küldte a zsidóknak, hogy eltemessék a királyi sírboltban.”
(Josephus Flavius: A zsidó háború)
– Nem vagy rabszolga.
– Római polgár vagyok. Az ifjú urat szolgálom.
– És hol van most az ifjú úr?
– Elutazott Rómából. A házat a gondjaimra bízta.
Az udvarra kocsit bocsátottak be, a háta mögött álló szolga súgta meg az öreg háznagynak. A százados katonái az udvaron várakoztak.
– Miben lehetek szolgálatodra?
– Mi a neved?
– Marcus Atius.
– Névrokona Sulla híres katonájának?
– Sulla katonája voltam.
– De ő már halott, te meg élsz.
– Mit mondhatnék erre.
– Marcus Atius, aki elfoglalta Athént.
– Aligha én foglaltam el.
– Te voltál elöl.
– Miért jöttetek?
A százados körülnézett. A szolga Atius mögött lehajtott fejjel várakozott.
– Amíg bejártuk a saras, szaros Galliát, mind azon álmodoztunk, milyen jó is lenne egyszer megreggelizni Lucullusnál.
– Az uram rég halott. Félek, a rangod se megfelelő az álmaidhoz.
– A fiú is Lucullus. Aki elszaladt Caesar elől. Nem az urad készítette a lakomáit, hanem a szolgái. Azok is mind szétszaladtak? Neked csak tudnod kell, Marcus Atius.
– Annyian még vannak, hogy egy reggelit elkészítsenek. Ha már Caesar ezt akarja.
– Ahogy Lucullusnak készítenék.
– Gyermek voltál, mikor még ő is reggelizett, nem ízlelhetted az ételét. Így talán nem is csalódhatsz.
A százados letelepedett az alacsony ebédlőasztalhoz. Az öreg bólintott. Két másik szolga hamarosan tálakkal jelent meg.
– Vigyetek az embereinek is.
Ha félretesszük mosléknak valót, gondolta magában, azt is felzabálnák. Közben azt hinnék, lakomáznak.
A százados evés közben részletezte jövetele célját. Marcus Antonius parancsát. Kényelmes volt neki hogy katonához beszél, Atius türelmesen végighallgatta.
– A süteménypiacon és a város szokásos helyein se lehet ennyi mézet kapni.
– Igen, ott kezdtük.
– A holtaknak készült édességekbe sütik ilyenkor mindet.
– Ez is halottnak lesz. Aztán jutott eszünkbe, hol másutt találhatnánk ennyit, ha nem Lucullusnál.
– A gazdám régen halott.
– Régen. Nézzetek a kis Lucullus körmére is, így mondta a tribunus. Sulla embere voltál, tudod mit jelent ez.
– Úgy hallottam, Caesar békét hirdetett.
– Az ifjú urad is ezért menekült el.
A keleti herceg teteme a kocsin hevert. Atius utasította a szolgákat, vigyék a jégverembe. Február lévén négy-öt napig is kitart. Télen minden lassabban rohad.
– Talán ismerek valakit, akinek lehet ennyi méze. Egy Capua melletti birtokon.
– Holnap hajnalban indulunk. Magam kísérlek el néhány emberrel. A méz költsége a házadat terheli, a kocsi, a lovak és az utazásé is. Sok méz kell és első osztályú, nem sörbe kevert maszlag. Még megszólnák Caesart keleten.
Az öregember pokrócba burkolva, görög szolgája mellett gubbasztott a szekér bakján. A görög ügyes volt, ha nem is túl eszes, de Atius éppen ezért tűrte meg személyes szolgájának, több mint húsz éve. Egy ostoba, hűséges görög. Kinek van még ilyen műkincse? Lucullus próbálta megvenni tőle, bár Atiussal együtt voltaképp a görög is házához tartozott. Ráadásul nem neki jutott eszébe a tréfa, így magának sem vehetett másikat. Atiust nem érdekelte, a görög jó vásár volt, alig beszélt, jól főzött, némán mosdatta, ellátta mindenben, kimosta a rongyait is. Nem tágított a sarkából, pedig a házban saját családja lett, gyerekének is gyereke született. Hajtónak is ügyes volt, amennyire lehet, kikerülte az út kátyúit.
A Via Appián sok a kátyú, az utóbbi időkben megint egymást ölik a nemesek, köpnek az utak rendben tartására. Ahogy Sulla mondta, csak a nyálukat csorgatják mindenre, a dolgukat nem végzik el.
Mióta elhagyták Rómát, a százados nyilvánvaló rosszkedvvel léptetett lovával a kocsi mellett, két embere szintén. Havas eső szitált, csípős hideg, köpenyüket összehúzva haladtak az üres úton. Még látszott a menekülők nyoma, rengeteg eldobált tárgy mindenütt. Sírok és emlékoszlopok tövében, az út kövei közt, halmokban kacatok, bútorok, még gyerekjátékok is, dértől dermedten, elázva. Néhol törött tengelyű batár az út mellé kihúzva. Gazdáik úgy gondolhatták, kereket cserélni sincs idejük.
Az egyik lovas mindig leszállt, odament, aztán fejcsóválva vissza a lovához. Már teljesen kibelezték. A szekér addig haladt, beérték hamar, legalább galoppozhattak, kicsit kimelegedtek a lovaik.
A sírok az út mentén a háború ellenére virággal, süteményekkel voltak borítva. Találkoztak más emberekkel, Februust, a halál istenét jöttek megtisztelni, nem törődve semmivel, velük sem. A holtak fontosabbak voltak nekik, mint az élők.
Sötétedés előtt értek a vásárhelyhez. A nagy mészkőfal tövében vettek maguknak tábort. A lovakat kikötötték, a görög tüzet rakott, kisebb sátrat állított fel gazdájának.
A katonák is a tűzhöz telepedtek. Amennyire tudtak, lerészegedtek, de nem hoztak magukkal elég italt. Jobb híján az öreggel gúnyolódtak.
– Neked nem hiányzik a város. Még élvezed is ezt a kis kirándulást. Utánunk sírnak Róma szajhái.
– Hadd sírjanak – bólintott Atius.
– Milyen érzés, öreg, hogy benned már nincs semmi vágyakozás, csak a halál után?
– Olyanok vagytok, mint én a ti korotokban. De nem fogjátok megérni, hogy olyanok legyetek, mint én az én koromban. Így hát minek beszéljek róla?
Másnap délben értek az udvarházhoz. Több keresztúton lefordultak, a hegy lankáihoz, erdősávokon, réteken haladtak át. Két óra is eltelt, mire az első Mel feliratú táblától a nagy ház elé értek.
– Kitették már a halállistákat? – Hatalmas darab öregember állt a kúria verandáján, botokból tákolt keretre támaszkodott.
Még mindig fülsértő a hangja, gondolta Atius, harsány, mint a páviáné.
A katonák nyugtalanul ültek lovukon. A százados gyűlölte az egész hegyet, újoncként az első csapatba tették, amit a lázadó rabszolgák ellen küldtek.
A ház hosszan terpeszkedett, az udvaron más kisebb épületek előtt a gazda emberei gyülekeztek. Mindenféle korú férfiak, lehettek vagy harmincan. Fegyvertelenül, de ez gyorsan változhat.
– Mézért jöttünk, Félix.
– Mi másért jönnének hozzám, Marcus Atius.
Az gazda kelletlenül bólintott, aztán visszacsoszogott a házba. Megvárta az ajtóban, míg egy szolgája kenyérrel és durvára őrölt sódarabokkal kínálja őket. Atius csak épp az ajkához érintette a sóba mártott falatot, és visszatette. A görög kint maradt a kocsinál.
A ház belseje festett falaival a nemesek villáit idézte.
– Ilyen jól fizet a méz? – bukott ki a századosból. A gazda kellemetlen hangján felnevetett.
– Nem a legélesebb kést küldték veled, mi Atius? A méz jól fizet, fiam, az biztos. De nem ennyire.
A gazda egyedül ebédelt, amikor érkezésükkel megzavarták. Egy szolga újabb tálakat hozott be a szegényes teríték mellé.
A három katona nekiesett a hideg vadsültnek, az öregek az asztal másik végére ültek. Csak a kenyérből csipegettek, gazdagon mártogatva olajba.
– Nézd csak meg, Atius. – A gazda maga mögé mutatott. Sulla pecsétgyűrűjének festett ábrája terítette be az egész ebédlőfalat. Ott, ahol a nemesi házakban az ősök arcának viaszmásai figyelik az élőket.
Félixnek persze nincsenek ősei, gondolta Atius. Római utcagyerek a mocskosabb fajtából, az ilyet nevezik Félixnek. Szerencsés, ha a szemét közt éppen életben marad.
A freskón az afrikai király meg az ifjú istenség, aki a kezét teszi rá, mutatva, hogy a foglya. Sulla kabalaállatként tartott minden Félix nevű katonát, mert önmagát is így hívatta. Meg még Epaphroditusnak is, a lakomáin, Vénusz kegyeltjének, ahogy a római szajhákat szokás.
– Magadat nem rajzoltattad oda?
– Megfordult a fejemben, Atius, de tisztelem az istent. Mára biztos lágyabb lett a fejed, mint a tojásnak, pedig még a görögök se tudták betörni, mikor felmásztál a szent városuk falára. Csak ütötték, ütötték. Mégis felértünk mögötted, aztán megöltük mindet. Majd tovább és tovább, egyre befelé Athéné ágyékába.
– A létrákat, amiken másztunk, a szent ligetek fáiból faragtuk. Ugyan mikor tisztelted te az isteneket?
– Csak egyetlenegyet közülük. Akit a saját szememmel láttam. Téged csak akkor vett maga mellé. Legyen egy ilyen keményfejű embere is, akit maga Athéné se tud agyonverni.
Félix addigra már rég őt szolgálta. Sulla a legelvetemültebb munkáit csináltatta vele. Mióta csak magával vitte, hogy elfogják az afrikai királyt. Sulla még két embert vitt a titkos találkozóra, a sivatag mélyére, azokat is Félixnek hívták. Hármójukból kettő már meghalt, mára talán csak ez az egy Félix van már életben az egész seregből.
– Ez itt szolgált, mikor a rabszolgák kiirtották a környéket. – Atius a százados felé intett.
A katonák abbahagyták az evést.
A gazda felnevetett. Bólogatott.
– Gondolom, futottál, mint a nyulak. Jól is tetted. Hálás vagyok neked. Ha kitartasz a helyeden, mint itt ez az öreg annak idején a várfalon, most nem lenne villám, se birtokom. Nem lenne megtrágyázva a kertem a nemesek csontjaival, akik előttem éltek itt. Elhiheted, senki se akart utána visszaköltözni a hegyre. Hiszen te láttad, milyen volt.
A három katona már állt az asztalnál. Nézték a kövér öregembert és a másikat, akit eddig kísértek. A gazda legyintett.
– Menjetek és fürödjetek le. Hiszen büdösek vagytok, mint a disznók. Használhatjátok a fürdő szolgáit. De kárt ne tegyetek bennük, a házban születtek. A gyereklányhoz nem nyúlhattok. Takarodjatok.
Félix oldalt biccentett a háta mögött álló szolgának, az a katonák elé lépett, meghajolt, jelezve kövessék. Egy percig tanácstalanul álltak, végül a százados megvonta a vállát, és elindultak.
A gazda mézzel kínálta Atiust. Az asztalon nyolc különböző edényben volt kirakva belőle.
– Engem ez tart életben.
– Én émelygek tőle. Olajba mártott kenyéren kívül nem eszek mást, már vagy tíz éve.
– Emlékszel arra, amelyiket garumba fojtottunk?
Sulla csak nézte és röhögött.
– Ő találta ki. Lucullust is belefojthattad volna, amilyen puhány lett. Úgy hallottam, végül már csak a zabálás érdekelte.
– Lucullus is belefojtotta volna, ha Sulla azt mondja neki.
– Hogyne. Akkor még szerette a harcot. – Félix felemelt keze megállt a levegőben, azt nézte. – Néha még érzem a karom idegében, ahogy rángatózik. Kétoldalt fogtuk. Nem volt kövérebb, mint én most. Közben meg alig eszem.
– Eltetted érte a három talentumot. A többivel együtt.
– Neked meg nem kellett. Utáltunk is érte. Te mindig csak jó szolga akartál lenni.
– Mert azt hittem, úgy az alvilágban majd lesz mit mondanom az isteneknek. Én csak egyikőtöket szolgáltam. Akit felküldtetek, hogy gyötörjön minket.
– Úgy érezted, akár egyetlen percre is, hogy Sulla Félix gyötrelem nekünk? Különben is azt hirdette, hogy ő Vénusz fia. Vénusz pedig nem egy föld alatti üregben él. Az egyetlen gyötrelem, amit átéltem mellette, hogy már torkig laktam mindennel, amire az ember csak vágyhat. Folyton öltünk és zabáltunk és üzekedtünk, végül egyik se ért már semmit. Mire félannyi idősek lettünk, mint ez a három. Állítólag kifosztották Galliát, de örülnek, ha meghághatnak egy vidéki fürdőszolgát.
Fogatlan ínyével elgondolkodva csócsálta a mézbe mártott kenyérdarabot.
– Te viszont úgy tűntél, mintha sosem élveznél semmit. Mondom, utált is érte mindenki. Meg mert sosem álmodtál semmit.
– Pedig Sulla minden reggel megkérdezett. Apolló gyűlöl téged, röhögött. Én meg mondtam neki, megvagyok az álmok nélkül. Igazad van, az élet maga rossz álom, röhögött tovább. Mindig röhögött. De ez is mindegy volt. Ő bármi lehetett, még bolond is. Az istenek lehetnek bolondok is.
A gazda bólogatott.
– Vagy csak azért játszott bolondot, hogy istennek higgyék. Bezzeg a te Lucullusod. Az is mindig komoly volt. Hallottam, a katonái végül otthagyták. Ázsia közepén. Egy hadjárat közepén! Pedig már majdnem Alexandrosszá vált. Sulla hogy röhögött volna. És mit művelt volna velünk, ha akárcsak megfordul a fejünkben.
– Csakhogy addigra meghalt. Belefulladt a saját kihányt vérébe.
– Attól még gyenge volt az istened. Akit választottál. Úgy lopózott haza, szégyenben az óriási vagyonával, aztán csak zabált, zabált. Annyi esze se volt, hogy bolondot játsszon.
– A végére mégis igazán megbolondult. Ahogy Sulla sohasem.
– Mind istenverte bolondok.
– Ez volt Sulla szavajárása.
– Úgy is van. Az emberek bolondok. Egyedül a méhek nem bolondok. Majd holnap meglátod.
Megint hallgattak. Aztán újra a gazda szólalt meg.
– Lucullus eszét a görögök vették el. Rájuk akart hasonlítani. De minek? Sulla kirabolta a görögöket. Attól még Apolló maradt. Összetörte a méhkasokat és kimerte a mézet. Valaki úgyis mindig megteszi. Még az őrületét is tőlük rabolta. Végül is kezdetben csak kimosakodott utcagyerek volt.
– Mint te magad.
– Mint én, ezért is szeretett.
– Sohasem tudjuk meg, mit gondoltak. Hogy milyenek valójában.
– Dehogyisnem tudjuk. Sulla a hányásába fulladva, női ruhában is istennek tűnt. Lucullus a diadalmenetén, vérrel festett arccal, a győztes Jupiter mezében is úgy nézett ki, mint egy tökkelütött kalmár.
– Az istenek közül se mindenki szerencsés.
Másnap napkeltekor mentek ki a kasokhoz. Két öreg, egy szolga, aki a gazdát támogatta és Atius görögje. Félixnek is nagyon tetszett a görög.
A méhészet nem messze feküdt a háztól, szélvédett hegyoldalban. Szoros palánkkal körbekerített katonai tábornak tűnt, száznál több kaptár, szabályos sorokban, vakolt kőpallókon sorakozva.
– Három ilyen mezőm van még.
Őrtűz mellett szolgák gubbasztottak, felálltak a gazda közeledtére.
– Hamarosan eljön a tavasz. Akkor kitisztítjuk a házaikat. Ez mindig nagy munka. Most bent alszanak, bőven hagytunk nekik mézet. A molyok nem háborgathatják őket, sem egyéb féreg. Rajta van a szemünk, elhiheted. Nézd, milyen szorosra van tapasztva az összes kas. Szűk a bejárata, hogy ne férjen be más, csak ők.
Félix elégedetten mutatott körül. Atius nem ilyennek ismerte.
– Városokat építenek, és mézet csinálnak, az istenek eledelét. Ők aztán nem vágyakoznak semmire. Csak erre. Értelmes életük van, vannak királyaik, háborúik. A király kiválasztása a legfontosabb. Ha új születik, új kast kell rakni, új családokkal. Vagy megölni a régit, vagy akár az újat, valamelyiket, de két király egyszerre nem lehet. Akkor ők is ugyanúgy elpusztítják egymást, mint mi. A csatában biztosan meghalnak, csak egy kis pilumuk van a testükön, és beledöglenek, ha lesújtanak vele. De azért mind lesújt.
– Félix, a méhek istene.
– Igen, én vagyok a méhek istene. Mondhatom, jobb istenük vagyok, mint az emberek istenei. De ők is jobbak minálunk.
Félix az egyik kashoz lépett. Szolgái vékony nádszálat illesztettek a kas bejáratához. A kövér öregember a szájába vette és belefújt. Intett a másik öregnek, szorítsa a kas falához a fülét. Atius hamarosan gyenge zúgást, zümmögést hallott odabentről.
– Kétszer aratjuk le a mézet, nyár elején és ősszel. Az ősziből sincs már, eladtam mindet. Csak a legjobból tudtok vinni, a sajátomból. Ha nem hoztad volna a perzsa almát, nem kapnátok meg, a gazdád és Caesar pénzéért sem.
– Tudtam, ezért hoztam. Lucullus ajándéka, ha úgy tetszik. A magját elültetheted a kertedben. Ilyen senkinek sincs a hegyen.
A gazda erre horkantott egyet, aztán csak legyintett.
– Mehetünk vissza. A kocsidat már felpakolták.
A három katona az udvaron várakozott, felnyergelt lovaik mellett. A görög felsegítette a bakra az öreget, aztán maga is mellé ült, kezébe fogta a gyeplőt. A lovak vaspapucsukkal kapálták az udvar sarát. Félix emberei jól tartották őket az éjjel.
Elindultak, lefelé a hegyről, lassú tempóban. A kocsi nehéz volt a mézzel teli edényektől. némelyik tompa zajjal egymáshoz ütődött. A görög később leszállt és rongyokat tett közéjük.
A szöveg egy korábbi verziója megjelent angolul, itt olvasható.
