Alapításakor részben a fiatal alkotók beindulási, főként anyagi nehézségein volt hivatva segíteni ? és persze a hatalom kontrollját is megalapozta, része volt a szocialista művésszé nevelés programjának. Ma ez a havi ösztöndíjat nyújtó, egy évre szóló (de további két évig meghosszabbítható) támogatási rendszer nagyjából egy fél műterem bérleti díjára elég, ha nem kell fölkapcsolni a villanyt. Hírverésre, a galériások figyelmének irányítására csak az éves beszámoló kiállítás tud szolgálni, a havi apanázs mellé az ösztöndíj változatlanul nem nyújt mást.
De maradjunk a legjobb munkáknál. Egyszerű eszközből indul ki, mégis megdöbbentően sok olvasatot hív elő Borsos Róbert Gettó-paradicsom című sorozata, amely filcből és posztóból készít montázs-portrékat, és ezzel a szokatlan anyaghasználattal szürrealisztikus karaktert visz a szociofotó klasszikus témájába. Batykó Róbert vagy Horváth Roland festői kvalitása egyértelműen kimagaslik a mezőnyből, Koralevics Rita fotói és videója álomszerű, ugyanakkor ironikus megfogalmazásai az ezredforduló társadalmi méterű magányérzetének. Fa Marianna objekt-variációi alapfogalmakra kérdeznek rá: az óra, melynek mutatója is, számlapja is körbejár, a kő, amibe belevési a ?semmi sincs kőbe vésve? feliratot, kézzel foghatóbb, mint maga a parafrázis: kifejezetten marok méretű. Albert Ádám fekete márványlapokra maratja egy technológiai alapú civilizáció jeleit, leegyszerűsített folyamatábrák, számítógépes eszközök, irodaszerek jelennek meg a nemes felületen. A fogalmi elbizonytalanodás megjelenítése az anyaghasználat átkódolásával már régóta ismert a kortárs képzőművészetben, de Albert erős, saját utat talált ezen belül. Elmondható ez Fülöp Gábor szobrairól is: a guggoló, levelekbe burkolózó nőalak vagy a raszteresen átlyuggatott, archaikus tartású faszobor anyagától majdnem teljesen megfosztva, a létezés határára jutott emberi testet jeleníti meg. Virtuális és valós ütközik itt egymással a test terepén, ígéretes felvetés karakteres megformálással párosulva. Inverz anyaghasználattal él Fodor János is: a tömör üvegből öntött, miniatűr használati tárgyak áttetszővé teszik azok helyét, értékét, egy polcon sorolódva bizarr mimikri-világot teremtenek. A spektákulum társadalmának jelenségeire reflektálnak Tar Hajnalka ?reality? kifestőkönyvei, a kukkolás mint a pedagógiai módszertan eszköze voltaképpen természetes velejárója a média uralta mindennapoknak.
Az előző évek ?derkós? felvonulásával összevetve azonban az idei anyag erőtlenebbnek tűnik. Az az irány, amit Fischer Judit minimál gesztusokra építő grafikája képvisel, az idén visszaszorulóban van. A merészen ?beszóló? szakmapolitikai gegek is csöndesebbek lettek és Kis Róka Csaba kicsit önmagukat ismétlő víziói sem keltenek már akkora meglepetést. Tar Hajnalka tavalyi, fából faragott képernyőjének ereje kifejezetten hiányzik most a termekből. Óvatosabb, nem ritkán csak félig átgondolt munkákat is látunk. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az érdektelenség nem a fiatalok sajátja, hanem az ösztöndíj elavult rendszeréből fakad.
