A mintegy 130 négyzetméteres kiállítás főcímét az egyébként szegedi születésű Tömörkény István egyik novellájából kölcsönözték, mely utal a múltra, a bemutatott tárgyak korára, illetve áthallással a klasszikus értelemben vett paraszti világ eltűnésére is, azokra a sajátságokra, amelyek révén Szeged kiemelkedett a dél-alföldi mezővárosok sorából. Amikor a Magyar Géniusz Programban megnyíltak a pályázati lehetőségek, a Móra Ferenc Múzeum számára az első perctől fogva nem volt kérdés, hogy az addigra már elavultnak számító néprajzi kiállítását fogja megújítani. „Itt, a szögedi nemzet székhelyén, a szegedi nagytájon élőknek a hagyomány és a kultúra életük fontos része, a múzeum pedig ezeknek a hagyományoknak a megőrzését, éltetését és továbbadását tartja egyik küldetésének. Mindig is törekedtünk arra, hogy a néprajzi kiállításunkat kiemelt helyen, gazdag tartalommal, de időről időre új köntösben mutassuk be” – mondta el a megnyitó ünnepségen Fogas Ottó, a múzeum igazgatója.
A kiállításmegnyitón részt vett Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és a Magyar Géniusz Program kuratóriumi elnöke is. Demetert íróvá válásának kezdete köti Szegedhez, ennek történetét megnyitó beszédében mesélte el. Majd utalt Ferenc József elhíresült mondására, „Szeged szebb lesz, mint volt”, melyet állítólag 1879-ben mondott, amikor az árvíz posztította városba utazott. Úgy gondolom, jöhet bármekkora csapás, legyen az isteni vagy emberi, alakuljon bármerre is a világ, mi, magyarok hiszünk abban, hogy ujjá lehet építeni a romokat, és hogy a magyar világ szebb lesz, mint volt
– mondta el. „És ez még akkor is igaz, ha példaképem, az általam rajongott Benedek Elek, gyermekkorom Elek apója azt írta: nem az első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első altató bolondító szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgatták, bolondítgatták. Elek apónak minden oka megvolt erre, mégis egészen haláláig azon dolgozott, hogy jobbá tegye a magyar világot. Erről szól ez a kiállítás. Erről szól a Magyar Géniusz Program is” – tette hozzá.
A hárommilliárd forintos költségvetésű program, melyet dr. Végh Katalin programkoordinátor mutatott be a jelenlévőknek, új fejezetet nyitott a Kárpát-medencei muzeológia történetében, hiszen országszerte és határon túl is száz kulturális projekt és több száz programelem valósult meg.
A vadonatúj kiállítás terébe lépve szinte azonnal az égkék mennyezetre szegeződik a látogató szeme, melynek ornamentikája az egykori parasztházak napsugárdíszes oromzatait ábrázolja.
Számos jelképe van az alföldi városnak, de ez az archaikus építészeti jellegzetesség a napsugarakkal, az istenszem motívumokkal és a szentháromsággal olyan átfogó szimbólum, mely összefogja a sokféle témát és védelmezőn fölémagasodik a kiállított tárgyaknak.
A mennyezetre feszített molinók színei, a kék különféle árnyalatai köszönnek vissza az enteriőrben is. A modern installációs technikák új értelmezési keretbe és mélyebb kontextusba helyezik a kétszáz darabos tárgyanyagot, amelyek így hidat képeznek múlt és jelen között, ugyanakkor befogadható módon beszélnek a paraszti lélek mindennapjairól.
A tematikai egységeket az alkotók nem néprajzi szakterminológia szerint állították össze, hanem közérthetőbb, oldottabb hangulatú címek alá rendezték azokat. Így ismerhetjük meg például az „ögyél könyeret möggyel” felirat alatt a még mindig élő ö-ző nyelvjárást népdalok és mesék segítségével. Tombácz János, a híres zsombói mesemondó két tündérmeséjét Presits Tamás, bábszínész tolmácsolja nekünk, de Rózsa Sándor-mondákat és népdalokat is meghallgathatunk egy multimédiás képernyőn. Az audio felvételek hallgatása közben egyrészt a Tombácz János rajzai által inspirált animációkkal, másrészt a felénekelt dalok hangulatát és témáját megjelenítő diasorozatokkal tehetjük teljesebbé az élményt.
Rögtön a bejáratnál bemutatkoznak Szeged nagy krónikásai, akik a népéletéről, néprajzról örökérvényűt alkottak, s akiknek a tudására és munkásságára is épült a kiállítás. Juhász Antal és Bálint Sándor néprajzkutatók, Kálmány Lajos, a különleges tehetségű és érdeklődésű pap, akinek a nevéhez számos néprajzi gyűjtés kötődik, vagy Tömörkény István, aki tájszótárt készített és megalapította a néprajzi gyűjteményt, melyről kiállított, gyöngybetűvel írt első leltárkönyve is árulkodik.
„A szögedi papucsnak nincs párja” – hirdeti a kiállítás. És valóban, hiszen megtudjuk, hogy a tradicionális, hímzett fejű papucs teljesen egyedi, varrott technológiával készült. A lábbeli fejét és talpát még nedves állapotban a visszájára fordították, így varrták össze, majd visszafordították, kaptafára ütötték és díszítették. Nem készült jobb és bal lábas papucs, ezért is hívták egyenes lábasnak. A kiállítás az egykori mesterek szerszámait is bemutatja, így többé már nem kérdés számunkra, hogyan is néz ki egy talpszélfényesítő, egy holdkés vagy egy falcfogó.
Szeged lakóinak egykoron a fő megélhetést a földművelés és az állattenyésztés adta, így ezek bemutatása jelentős hangsúlyt kap a kiállításban. Olvashatunk a homoki gazdálkodás termelési technológiájáról, áttekinthetjük annak sajátságos eszközkészletét, s beleshetünk a szőlő- és paprikatermesztés fortélyaiba. A néhány évtizede még meghatározó, mára csökkenő jelentőségű fűszerpaprika-termesztés múltját és jelenét taglaló részben a palántázó, a daráló vagy paprikatörő mozsár mellett különleges darabokon is megakad a szemünk.
A kisiparos mesterségek közül a kékfestők, a bognárok és a késes mesterek életébe kaphatunk betekintést, a kések, bicskák és ollók egész arzenálját állították ki a vitrinekben. Ha szeretnénk megtudni, miféle eszköz a kuttyogtató, a palántázó fúró vagy a tehénvakaró, nincs más dolgunk, mint az adott szerszámot kosárba tenni és meghallgatni Borovics Tamást, a Szegedi Nemzeti Színház színészét, aki a hangját a tárgyaknak kölcsönözve mesél a kíváncsiskodóknak.
E játékos kitérő után a következő sarokban bepillantást kaphatunk a városlakók és a határban élő tanyaiak egyik fő találkozási pontja, az egykori piacok, valamint a Havi Boldogasszony tiszteletére tartott búcsúk nyüzsgő világába. A szegediségek közül a tiszai halászat sem maradhatott ki, mely a 19. században az egyik meghatározó megélhetési forrás volt, akárcsak a gyékényszövés.
A tárlaton az egykor használt eszközök mellett a mesterséget bemutató, fekete-fehér archív fotók segítik a múltidéző kalandozást. A régi Szegeden több idősíkban barangolhatunk annak a nagyméretű, interaktív érintőképernyőnek a segítéségével, mely nyolc témában ad mélyebb betekintést.
Összességében jól tematizált, befogadható és szórakoztató kiállítás született, mely hiteles és szerves része nem csak a szegedi, de a magyar néprajzi kultúrkincsnek is. „A most megvalósult kiállítás akár évtizedeken keresztül is képviselheti az állandóságot változó világunkban, és betöltheti hivatását, azaz felmutathatja a szögediség fundamentumamit a múzeumot látogató turisták, a beköltők, városban tanuló diákok, vagy településünk néprajzi sajátosságai iránt érdeklődő helyi lakosok számára. Amíg nem létesülnek egy-egy helyi örökség köré szerveződő látogatóközpontok, addig a Móra Ferenc Múzeum néprajzi állandó kiállítása megkerülhetetlen tényezővé válik” – zárta gondolataival a megnyitót Mód László néprajzkutató.
A kiállítás kurátora Bárkányi Ildikó, társkurátorai Fodor Ferenc, Glasserné Nagyillés Anikó, Mód László, Takács Gergely, Vukov Anikó Veronika.
Fotók: Bach Máté/Kultúra.hu
