1834 nyarán pásztorok találták meg Benepusztán (a mai Ladánybenén) azt a gazdag honfoglalás kori régészeti leletanyagot rejtő sírt, amely egy olyan vitézé, aki valószínűleg Etelközben született és a Kárpát-medencében halt meg. A pásztorok széttörtek egy szablyát, amelyből tűzcsiholó lett, de a többi kincsről értesítették a hatóságokat.
A lelet begyűjtésének történetéről Jankowich Miklós (1773–1846) számolt be a Magyar Tudós Társaság 1935-ös évkönyvében, ebből a leírásból tudható: „Találtatott pedig: emberi koponya rajta kardvágások nyomaival, kettő kengyelvas, zabla, nyílhegyek, kb öt arasz hosszú egyenes kard, aranyozott, részben arany markolattal, ezüstből készített lószerszámok és köntösékességek. 30 darabnál több ezüst boglár, valamint pénzek kettő-kettő lyukkal átfúrva, amelyek segítségével a köntösre voltak rávarrva. Felírás a pénzeken: Berengarius Rex vagy Berengarius Imperator.”
A sírban talált itáliai pénzérméket I. Berengár király és császár (888–924) verette ezüstből, ezért valószínűsíthető, hogy Bene vitéz részt vett az 921-ben kezdődő itáliai hadjárat(ok)ban.
A Kárpát-medencei honfoglalás kori leleteken a trepanáció, azaz a koponyalékelés kétféle típusa is megfigyelhető, egyik a ma is ismert sebészeti eljárással rokonítható, amikor egyes fejsérülések gyógyításához hozzátartozott az, hogy megnyitották a koponyát, a másik a jelképes trepanáció, amely csak a csont külső rétegét érinti. A gyógyult sebszélek lekerekedéséből tudjuk, hogy az érintettek többsége túlélte ezeket a beavatkozásokat.
– A trepanáció a nomád népek gyógyító hagyományaira jellemző, a koponyalékelés egy egyszerű késsel is megejthető, valószínűleg táltosok végezték, és ezek a gyógyítók kísérték a harcosok csapatát. A felnyitott koponyarészt vékony fémlemezzel fedték le, és ez egyfajta bőr alatti implantátumként zárta be a sebet – mondta el Bernert Zsolt antropológus, az MNMKK Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója. – Ilyen sebészeti beavatkozások nyomait jellemzően férfiak koponyáján találtuk meg, de a jelképes trepanáció a nőknél is gyakori volt, gyerekkoponyán viszont nem láttunk ilyet. A kollégáimmal egyfajta statisztikát is számoltunk a leletek alapján, és arra jutottunk, hogy minden hetedik férfi és nő koponyáján van ilyen heg. A legkésőbbi jelképes trepanáció, amiről a Kárpát-medencében tudunk, az III. Béla koponyáján látható. Azt gondoljuk, hogy ez a szokás a hitvilághoz kapcsolódott, talán a lélekvándorlással vagy az álmokkal kapcsolatos hiedelmekkel függhet össze. A jelképes trepanáció tehát szakrális okokból készülhetett, egy ember élete során többször is – van olyan koponya, amelyen akár három is található, a beavatkozásokat nem feltétlenül egy időben végezték el, hanem bizonyos időközönként megismételték, jellemzően a fejtetőn és a koponyavarratok mentén.
– Mivel Bene vitéz koponyája a 19. század óta múzeumban van, nem őrződött meg olyan épen a DNS-e, mintha a talajban vészelte volna át ezeket az évszázadokat, ezért nem lehetett a teljes genomvizsgálatot elvégezni rajta – fejtette ki a szakember. – De az megállapítható, hogy az apai vonal kelet-ázsiai eredetű, ma széles körben elterjedt az északi han és mongol népességekben. Az anyai vonalat viszont több Urál-vidéki, a magyarsághoz köthető kultúra lelőhelyén is megtalálták, ilyen értelemben a genetikai vizsgálatok alátámasztották, hogy Bene vitéz egy olyan törzs tagja volt, amelyik az ázsiai Hun Birodalom területéről Magna Hungariát érintve jött a Kárpát-medencébe. Az arca alapvetően europid karakterű, de ázsiai jellegekkel is bír, taxonómiai szempontból a turanid típusba sorolható, és ez a típus az Alföldön még a 20. század elején is gyakori volt. A genetikai vizsgálatok segítségével ma, 190 évvel az akadémiai publikáció után a vitéz családjának eredetét lehet, hogy jobban ismerjük, mint a harcos maga.
Skultéty Gyula, majd később Kustár Ágnes, az intézmény Embertani Tárának antropológusa is készített a koponya alapján arcrekonstrukciót, mindketten europo-mongoloid arcvonásokkal. 10. századi források szerint a honfoglaló pogány magyar férfiak a fejük tetejét borotválták, a nyakszirten meghagyott hajtincseket egy vagy több varkocsban fogták össze, feltehetően bajuszt is viseltek – ez jelenik meg az itt látható férfiportrén.
