A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új kiállítása XIX. századi divatképeket mutat be a korabeli magyar és európai sajtóból. Finoman kidolgozott nyomatokat, melyeken a hölgyek eleinte tágas szalonokban, zongora mellett, később a szabadban, lóversenyen, a századforduló felé már a környezet megidézése nélkül, csupán kecses vonalaikkal mutatják be az éppen aktuális divatot. A biedermeierre jellemző úgynevezett homokóra-sziluettet fűzött derékkal, 8-10 keményített vászon alsószoknyával, a burjánzó rokokót a kisvirágos, kendős vagy pelerines úrinő öltözettel, a turnűrt vagy éppen a bukjelszoknyát. Ez mind végigvonult a hosszú és viszontagságos XIX. századon, az első nyomtatott divatlapok megjelenésétől a divatipar tömeggyártásáig.
A kiállítás a divatlapok köré igazi női budoárt körített, és annak intimitását széles történelmi-társadalmi kontextusba helyezte. Gyönyörűen restaurált reformkori selyemruhákat láthatunk, kalapokat és harisnyákat, napernyőket, csipke keszkenőket és a toaletthez tartozó apró férfiábrázolásokat, névjegyeket, illatszeres üvegcséket. Megjelenik az 1840-es évek Védegylet-mozgalma, Kossuth és Batthyány Kázmér női lelkeket felkorbácsoló felhívása a hazai ipar támogatására, aminek köszönhetően Pest utcáit elözönlötték a parasztlánykának öltözött dámák és a taft, selyem, organza helyett divatba jött a vászon. A magyar hölgyek 1840 táján a Pesti Hölgydivatlapból, később, a kiegyezés és a városegyesítés után a keleties címet választó Budapesti Bazárból merítették öltözködési fortélyaikat. A férfidivatra is röviden kitér az anyag, de csak szűkszavúan igazítja el a nézőt a hölgyekhez méltó redingot hosszáról, a kiegészítők stílusáról. A hangsúly a történelem és a női sziluett viszonyára került.
Erről viszont bőséges információt kapunk. A jelzésszerűen berendezett enteriőröket rokokó ízlésű csokrok, virágköltemények kísérik, feltűnik egy berendezett női budoár, egy 1880-as évekbeli cipőkereskedés, majd egy varrónő szalonja a századfordulóról, miniatűr varrógéppel, vasalóval, vállmerevítővel és ezernyi kellékkel. Szép és hiteles összeállítás, nem beszélve a korabeli öltözékekről, amelyeket nem csak pontos évszám jelöl, de a tulajdonos nevét és jó esetben az alkalmat is megtudjuk, amikor viselte a ruhát. A divat nyelvével együtt az információs táblák a bálokra járó társaság titkos jeleibe is beavatnak, megtudhatjuk a legyező- és kesztyűnyelv néhány fortélyát.
A század női divatjának néhány különlegessége kifejezetten politikatörténeti keretben lesz érthető. Az először lószőrből, később drótvázból megoldott krinolin divatja, amit III. Napóleon felesége terjesztett el, majd a császár bukása után viharos gyorsasággal megváltak tőle az európai nők, ugyanúgy a ?modernizáció? egyik fejezete volt, mint utána nem sokkal a turnűr, magyarul ?fardagály?. Ezt a szűk szoknya váltotta fel, amit a kiállítás tanúsága szerint a Magyar Bazár újságírója így ajánlott a hölgyek figyelmébe: ?Amíg valaki járni tud, nincs elegánsan öltözve.?
A divatképek és divatlapok megteremtették a női olvasói réteget, a divatipar a nők igényeivel mint társadalom-alakító tényezővel kezdett számolni. A kiállítás jó ízléssel, klasszikus installációs eszközökkel, szépen járja körül divat és korszellem látványos kapcsolatát.
