A négyes metró építésén szorgosan, ám alighanem hiábavalóan dolgozó vakondoknak bizony tényleg fejére csináltak (bár az előadásban többnyire nem ezt a szót halljuk), ő pedig elindul, hogy megtalálja és felelősségre vonja a bűnöst. Nagy az isten földi állatkertje, így hát találkozhat mindenféle szerzettel: tekintetét EU-ra vető malaccal, jóslásra vetemedő vakegérrel, kihalásból visszatérni készülő kardfogúval, undorító békávés varanggyal, s még azzal is szembesül, mily gyönyörű páva lett gyermekkori barátjából, a rút kiskacsából. A végén persze kiderül, ki volt a tettes, ám ez most (a levonandó tanulsággal egyetemben) maradjon homályban. Már csak azért is, mert A kis vakond? természetesen nem ?üzenetcentrikus? előadás. A Máthé Zsolt által írt szöveg blődlit vegyít némi aktuálpolitikai viccelődéssel és jóval több stílusparódiával. Máthé eljátszik a hexameterrel, az eszperentével, világirodalmi mítoszokat vetít rá játékosan, ironikusan a köznapi történetre. A zene jelentős része is stílusparódia, de hallhatunk jól ismert dallamokat alaposan megváltozott szöveggel és kontextusban (a legmulatságosabb talán a La Mancha lovagjának dallamára énekelt vakond-varangy kettős). Túlzás volna egyenletesnek mondani a szöveget, hiszen egészen eredeti, szellemes poénok éppúgy előfordulnak benne, mint közhelyes kiszólások. Ám ez előbbiek szerencsére egyértelműen többségben vannak. Maga a történet pedig leginkább azt a célt szolgálja, hogy a burjánzó gegek, ötletek folyamát strukturálja, összetartsa.
A HOPPart előadását (mely a MU Színházban, a Szputnyik Műhelyben jött létre) egyszerre jellemzi az átütő játékkedv és a mértéket pontosan tudó szakmai professzionalizmus. A Herczeg Tamás (és a társulat) rendezte előadásban a számos szerepet öt színész jeleníti meg: Friedenthal Zoltán, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Katalin és Takács Nóra Diána. Magát a címszerepet is eljátsszák valamennyien, szépen, sorjában, s mindegyiküknek jut még jó néhány ismerősen fura szerzet. Az igazi élményt éppen a játékuk gazdagsága, ötletessége, lendülete adja; a gesztusok, a grimaszok, a hangsúlyok, a spétek, a ritmusváltások, melyek nem futószalagon születnek, hanem egyénítettek, sajátosak, eredetiek. Egy-egy hanggal, gesztussal szellemesen idézik meg az állati vonásokat, hogy aztán az emberire kerülhessen a hangsúly. A színes, jó ritmusú, nagy kedvvel prezentált játék könnyen ragadja magával a nézőt. Ám ennek a játékstílusnak is megvan a maga veszélye: az, hogy kontrollálatlan ?örömszínházzá? válik, a sok geg túlburjánzik, s az előadás idő után ritmusát és tétjét vesztve mind unalmasabbá lesz.
A fent említett szakmai professzionalizmus ennek elkerüléséhez szükségeltetik. S ez alatt nemcsak azt értem, hogy itt még a játék hevében sem fordulhat elő, hogy valaki nem vokális adottságaihoz passzoló dalt énekel (vagy hogy nem tudja tisztességesen elénekelni azt), hanem az üdvös mértékletességet is. Ami éppúgy megmutatkozik a rendkívül egyszerű, jelzésszerű, de nem egyszer mégis roppant szellemes látványvilágban (díszlet-jelmez: Borovi Dániel), a játékötletek érezhető szelektálásában és nem utolsósorban az előadás időtartamában is. (A nem egészen egy órányi játékidő pont elegendő; a történet lezárása még azelőtt következik be, hogy a szerkezet szétesni kezdene, vagy a befogadói agy telítődne a poénok sorával.)
Ha látnám értelmét az effajta kategorizálásnak, azt mondanám, amolyan szórakoztató független színházi előadás A kis vakond? Olyan vállalkozás, melynek apropóján egy csapat egyszerre demonstrálhatja az együttjátszás örömét, önnön kreativitását és szakmai tudását. Miközben összekacsinthat törzsközönségével, újabb híveket is szerezhet. És nem mellesleg: igazán kellemes pauzának tűnik a valóban jelentékeny előadások között - fokozza is a nézői várakozást ez utóbbiak iránt.
