Mi volt a legnagyobb gyermekkori álma?

Gyermek- és kamaszkoromban válogatott focista szerettem volna lenni. Kissrác voltam, amikor az Aranycsapat a csúcson volt. 1953. november 25-én az egész ország feszülten figyelte az angol–magyar mérkőzést; egészen élesen emlékszem a legendás 6:3-ra. Aztán 1954-ben a svájci labdarúgó-világbajnokságon 2:0-s vezetés után 3:2-re kikaptunk a nyugatnémetektől. Ezek az élmények mind meghatározták a futball iránti vonzódásomat. Angyalföldön laktunk, mindennap játszottunk a srácokkal a salakos pályán, magunk ácsolta kapukkal. Elsős vagy másodikos gimnazista voltam, amikor a haverokkal jelentkeztünk a Chinoin kölyökcsapatába. Ekkor fogott el a vágy, hogy válogatott játékos legyek. Ám a foci idővel a tanulás rovására ment, és ezt a szüleim, a tanáraim nem tolerálták, eltiltottak a játéktól. De a foci szeretete megmaradt, bár ma már inkább csak a spanyol bajnokságot nézem, ha van időm.

Mit játszott utoljára a színpadon kívül?

Szeretek kvízkérdésekre felelgetni. Az interneten is vannak ilyenek; irodalmi, történelmi tárgyúak vagy éppen régi kifejezések jelentéséről szólók. Örülök, ha a tíz kérdés nagy részét kitalálom, arról nem is beszélve, ha mindet!

Volt olyan színházi szerepe, amely megváltoztatta a privát életét?

A III. Richárdban játszottam Clarence herceget. Az egyik előadáson a színpadon, jelenet közben a bal kézfejem a mozgó díszletelemek közé szorult, és három ujjam szilánkosra tört. Operáció és hosszú ideig tartó gyógytorna hozott rendbe. Ez a baleset körülbelül másfél évre megváltoztatta a privát életemet.

Melyik képzőművészeti alkotást látná szívesen a nappalijában?

Édesapám kedvenc festője Ferenczy Károly, a nagybányai művésztelep kiemelkedő alkotója volt. Az ő egyik képét szívesen nézegetném a nappalimban. Emlékszem, gyerekkoromban együtt lapozgattuk a Ferenczy-albumokat, de azt persze nem engedhettük meg magunknak, hogy képet vásároljunk tőle. Festőművész édesapám eleinte példaképként tekintett rá, valamelyest követte is, ám idővel megtalálta a saját hangját; a tájábrázolásokat konstruktivista, elemeltebb alkotások váltották fel. A nappalinkban jelenleg édesapám négy képe lóg a falon, azokon kívül Bence fiam egy alkotása és a bátyám szobra van még kint.

Melyik az a könyv, amelyre jó lenne újra rácsodálkozni, mint az első olvasáskor?

Ha lenne rá időm, fiatalkorom kedvenc regényeit választanám. Cooper indiánregényei vagy Verne Gyula kalandos történetei között keresgélnék.

Ha egy regény főszereplője lenne, melyik karaktert választaná?

Annak idején D’Artagnan szerettem volna lenni A három testőrben. Először filmen láttam, aztán a szüleim megvették nekünk a Dumas-regényt. A bátyámmal játékként a történetet majmoltuk, fakardokkal küzdöttünk egymás ellen az udvaron. A romantikus regények közel állnak hozzám, mind gyerekkori élmény. Visszatérve a kérdésre: ma már inkább Pósalaky urat, a nyugalmazott tanácsost választanám a Légy jó mindhaláligból.

Ha vacsorára meghívhatná bármelyik alkotót, művészt (akármelyik korból), kiket invitálna meg?

Legszívesebben három színész példaképemet hívnám meg vacsorára: Darvas Ivánt, Latinovits Zoltánt és Sinkovits Imrét. Őket személyesen is ismertem.

Latinovits Zoltánnal együtt forgattunk Fábri Zoltán 141 perc a befejezetlen mondatból című filmjében. Bizonyos jeleneteket Dubrovnikban vettünk fel, és emlékszem, esténként – mint cselédkönyves színész – áhítattal hallgattam Latinovits, Dajka Margit, Mensáros László, Fábri Zoltán, Illés György beszélgetéseit. Latinovitsnak a fantasztikus önátadása, a dühös átéltsége, az ereje és a bátorsága ragadott magával.

Latinovits Zoltán és Blaskó Péter a 141 perc a befejezetlen mondatból című filmben
Forrás: imdb.com

A főiskola elvégzése után négy évet a Nemzeti Színházban töltöttem, ahol Sinkovits Imre volt a társulat egyik oszlopa. Mondanám, hogy együtt játszottunk a Marat halálában, de inkább azt mondom: én is ott voltam. Mindössze egyetlen rövid közös jelenetünk volt, engem mégis izgalommal töltött el, hogy végszavazunk egymásnak. Kedvesen, szeretetteljesen bánt velem. Imrében az tetszett nekem nagyon, hogy fantasztikus drámai színész volt, és ugyanolyan mértékben bohóc. Mély katarzissal töltött el a Mózes- vagy a VII. Gergely-alakítása, miközben lenyűgözött, ahogyan 19 apró szerepben nagyszerű átváltozásokat produkált A három testőrben a József Attila Színházban.

Darvas Ivánnal nem játszottam együtt, de csodáltam az eleganciáját, a férfibáját, a lényéből fakadó sármot, amely a szerepeiben is fellelhető volt.

Megkérdezném tőlük, hogyan értékelik odafentről a mai színházi életet.

Melyik korban élne legszívesebben?

Minden korban rengeteg szörnyűség történt, nekem megfelel ez a mai, bár ez is szörnyű, mert itt ez a rettenetes vírusjárvány. De hát mit tegyünk, ez adatott.

Van olyan film, amelyet időről időre újra megnéz?

Igen, Fellini 8 és fél című filmjét már számtalanszor megnéztem. Mindig találok benne újdonságot. A művével küszködő művész, aki a gyerekkorából, az élete történéseiből sok küzdelem árán rakja össze az alkotását. Ahogy válogatja össze a filmjéhez a szereplőket, ahogy nem találja őket jónak a próbafelvételeken, mert nem olyanok, mint az életben, az ő emlékezetében. A képzelet és a valóság pirandellói ütköztetése és ahogy a végén feloldódik a görcs, és elindul minden a maga természetességében. És Nino Rota zenéje hozzá. Remekmű!

Ha filmet készítenének az életéről, milyen stílusú alkotás lenne?

Dokumentumfilm.

Kire bízná a főszerepet?

Valószínű, hogy a legjobb és leghitelesebb főszereplő a rólam szóló dokumentumfilmben saját magam lennék.

Ha találkozna egy idegennel a vonaton, aki semmit sem tud a magyar kultúráról, melyik lenne az a néhány műalkotás, amelyekről beszélne neki?

Talán Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiáját említeném. Zala György Gábriel arkangyaláról is beszélnék, amely a Hősök tere fölé magasodik, és ellát az Andrássy úton végig a Bazilikáig. Meg József Attiláról, a Dunánál című verséről, a Duna folyóról, amely múlt, jelen és jövendő; aztán az Aranycsapatról, a 6:3-ról; szólnék 1956-ról, a lyukas zászlóról. És a Nemzeti Színház felrobbantásáról is, hogy tudja az utas, milyen korban éltünk.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

#mi lenne ha