fbpx

„Mi már elkezdtünk törleszteni” – New Yorkot Nagyváradra cserélte a Kaganovskiy házaspár

Húsz éve kapcsolódott be Székelyudvarhely a kamarazene-fesztiválok helyszíneinek sorába. Az évek folyamán a szervező G. Egyesület egyre magasabbra helyezte a mércét, így a jubileumi fesztiválon olyan neves előadókkal is találkozhatott a közönség, mint Artur Kaganovszkiy hegedűművész, illetve felesége, az Udvarhelyről származó, nemzetközi karriernek örvendő Eszter Kaganovskiy brácsaművész. Három éve a házaspár Nagyváradon talált otthonra. Hogy miért cserélték New Yorkot Erdélyre? Erről is kérdeztük őket.

A repertoár utolsó darabja, Sibelius C-dúr hegedű–brácsa duója kifinomult arányérzékkel szólalt meg a székelyudvarhelyi Szent István-teremben: a hegedű és a mélyhegedű hangjának összefonódása, a két művész egymáshoz való viszonyulása azt érzékeltette: Artur és Eszter Kaganovskiy nemcsak a zenében, hanem az életben is egymásra hangolódott. 

Milyen érzés a szülővárosában, a régi tanárai előtt játszani? 

Kaganovskiy Eszter: Mindig öröm itthon játszani. Ismerős arcok, oldott hangulat, az a szeretet, amely átjön a nézőtérről, megérint, és ez a játékomra is hat. Közvetlenül az egyetemi évek után itthon volt a legnehezebb játszani, de ennyi év elteltével mindent felülír a honvágy, csak az otthon öröme számít. 

Bizonyára létezett egy fordulat az életükben, amikor rájöttek, hogy a zene többet jelent, mint egyéni kedvtelés, és másokkal is meg akarták osztani a zene örömét. Eszter, az ön esetében ez mikor történt? 

K. E.: Tizennégy éves lehettem, amikor németországi keresztapámtól ajándékba kaptam több CD-t. Emlékszem arra a pillanatra, amikor a nagyszüleim csűrjében ülve meghallottam Isaac Stern előadásában Beethoven Tavaszi szonátáját. Azt éreztem, ezért érdemes élni, ezt mindenkinek meg kell ismerni. 

Moszkvában már egészen fiatalon felfedezték a különleges tehetségét. Isaac Stern neves hegedűművész mentorálta, a Juilliard Schoolban tanult, majd 2007-ben debütált a Carnegie Hallban. Gyerekként hogyan került a figyelem középpontjába?

Artur Kaganovskiy: Isaac Stern meghatározó volt az életemben. Egy szerencsés véletlennek köszönhetem a vele való találkozást. Stern 1992-ben a Moszkvai Konzervatóriumban adott közös hangversenyt Yefim Bronfman zongoristával, amikor bennünket, tehetséges gyerekeket megkértek, hogy játszunk valamit az amerikai vendégeknek. Stern meghallgatott, és meghívott az Egyesült Államokba, hogy tanuljak a keze alatt. Nem sokkal később a családunk New Yorkba költözött, ahol Sternen kívül többek között Marta Istomin, Pablo Casals felesége is segített megalapozni a karrieremet.

Stern hatása rányomta bélyegét az egész New York-i klasszikus zenei iparágra. Szerencsémre én még részese lehettem a munkássága utolsó szakaszának. De meghatározók voltak az életemben azok a zenészek is, akikkel a Juilliardon töltött éveim alatt szinte naponta találkozhattam: Itzhak Perlmannal mindig viccelődve beszélgettünk a zenéről, Pinchas Zukermannal, Shlomo Mintz-zel a mai napig jó kapcsolatot ápolok. Ezek az emberek táplálták bennem az elköteleződést egy bizonyos mentalitás iránt, amely nem a zenész játékáról szól, sokkal inkább egyfajta életszemléletet tükröz:

hogyan éljük meg az életünket a zenén keresztül.

Nem elég jól játszani. Ennél sokkal lényegesebb az a mód, ahogyan a zenész közvetíti a saját gondolatait a közönségnek. Ha személyes hangon tud játszani, ha akár technikailag, akár koncepció szempontjából átszűri magán a zeneszerző művét, és élvezettel játszik, akkor azt a közönség is érteni és élvezni fogja. Ez a szemlélet, akár egy gördülő kerék, viszi az embert az álmai megvalósítása felé.

K. E.: Míg Artur életében személyesen jelen volt, engem közvetve érintett Stern munkássága. Úgy érzem, véletlen egybeesés, hogy éppen az ő zenéje szólított meg. Felsőbb hívásként éltem meg azt is, hogy később, Chicagóban az általa is tisztelt Fehér Ilona (magyar–izraeli hegedűművész, zenepedagógus – a szerk.) egykori növendékének, Rami Solomonownak a keze alatt tanulhattam. Fehér Ilona olyan nagy zenészeket nevelt ki, mint Pinchas Zukermann, Shlomo Mintz vagy Itzhak Perlmann.

Úgy tűnik, Isaac Stern szerepet játszott az egymásra találásukban. A zene hozta össze önöket?

K. E.: A Bowdoin Nemzetközi Zenei Fesztiválon találkoztunk először. Az első meghallgatás után engem Arturral és három másik fiúval közös kamaracsoportba osztottak be, Dvořák-zongoraötöst kellett játszani. Az első próbán, az első hang lejátszása után döbbentem rá, hogy én még soha senkit nem hallottam ennyire lélekből, ennyire szépen muzsikálni, mint Arturt. Szó szerint elvarázsolt, mint a mesében. Természetesen ő erről semmit nem tudhatott, így bár próba után megkérdezte, hogy lenne-e kedvem duózni visszautasítottam. Szemmel láthatóan nem számított erre a válaszra. A fesztivál három hete alatt végül sikerült duóznunk. Bruch kettősversenyét adtuk elő zongorakísérettel, majd barátokként váltunk el. Egy évvel később ugyanott találkoztunk, és megkérte a kezem. Így indult a mi történetünk.

És onnan már közösen folytatták. Ön a Western Illinois Egyetemen végezte mesteri tanulmányait, majd a chicagói DePaul egyetemen szerzett előadói oklevelet – mindezt teljes ösztöndíjjal. Emlékszik-e még arra, hogy Székelyudvarhelyen, elemi iskolásként, miért a brácsát választotta?

K. E.: Ha lehetőségem lett volna rá, talán a csellót választom, de akkoriban a hegedű és a brácsa között kellett döntenem. A brácsa beszélt hozzám. Azt mondják, mindenkinek van egy belső hangja, és az ember azt a hangot keresi, azt szeretné megszólaltatni. A brácsa az én hangom.

Artur, emlékszik még arra, hogy Moszkvában, kisiskolásként miért a hegedű vonzotta leginkább? 

A. K.: A hegedű a legkisebb a vonósok családjában, könnyű vele utazni (nevet). Nem hiszem, hogy csellón vagy bármi máson jól tudnék játszani, a hegedű tökéletesen illik a személyiségemhez. Talán lehettem volna zongorista, de nem vagyok egy nyugodt ember, szóval nem illene a jellememhez. A magas hangfekvéseket leszámítva a hegedű nagyon emberi hangszer.

Artur Kaganovskiy

Mit jelent az, hogy emberi? 

A. K.: Jól rezonál rá az emberi lélek. Kezdettől fogva tudtam, hogy a hegedű lesz a hangszerem. Örökbefogadó anyám húga, Nataliya Kaganovskaya híres zongorista, a kijevi konzervatórium zongora tanszékének vezetője volt. Hogy ne zavarjam az óráit, átküldött az intézmény  hangszergyűjteményébe. Az egész napomat ott töltöttem, az összes hangszert kipróbáltam, és végül a hegedűt választottam. 

Kívülálló számára is érezhető, mennyire össze vannak szokva. Minek köszönhető ez a finom összecsiszolódás? 

K. E.: Volt szerencsém világszínvonalon elismert művészekkel játszani, nagy karmesterekkel is dolgoztam, játszottam a Chicagói Filharmonikusok előzenekarában is, de amióta 2009-ben New Yorkba költöztem, nagyon kevés alkalom kivételével mindig a férjemmel együtt kamaramuzsikálunk. Már  majdnem 14 éve együtt játszunk, együtt lélegzünk, együtt gondolkodunk, és ezt semmi nem tudja felülírni. Amikor először hallottam hegedülni, azt éreztem, hogy még soha senkit nem hallottam ilyen szépen játszani, és elmondhatom, hogy ennyi év után sem unalmas számomra egyetlen hangja sem.

Három éve feladták New York-i életüket, és Nagyváradra költöztek. Miért döntöttek Európa mellett? 

K. E.: Évente háromszor-négyszer hazalátogattunk a szüleimhez, Székelyudvarhelyre, és a koncertjeink túlnyomó része is itt, Európában zajlott. Egy idő után megszületett a gondolat, hogy jobb lenne itt élni. Várad határ menti város, Erdély nyugatabbi, éghajlata szerint is kedvezőbb részén fekszik, ezért esett rá a választás. Élhető város, amely inspirál bennünket, ezért is jöhetett létre a püspöki palotában zajló koncertsorozatunk. 

Kaganovskiy Eszter

A. K.: Olyan helyet kerestünk, amely szöges ellentéte New Yorknak. Én hétéves koromtól kezdve ott éltem, Eszter 14 évet töltött az Egyesült Államokban, ebből tízet New Yorkban. Azt tapasztaltuk, hogy mélyen a zenei életbe ágyazódva az ember elfelejti élni az életét, ezért nyitottak voltunk a változtatásra. Rengetegszer játszottam a világ nagy városaiban, a Carnegie Hallban, de azt továbbra sem kell feladnom. Egy éve dolgozunk a nagyváradi püspöki palotában szervezett koncertsorozaton, mára kialakult a közönségünk, és ez hihetetlen szabadságot ad nekünk. 

Egy kicsit talán „haza” is tért Erdélybe. A Forbes Magazinnak adott interjúban mesélt arról, hogy a DNS-tesztjének eredménye után kiderült, erdélyi ága is van a családfájának.  Befolyásolta ez a felismerés a döntésében? 

A. K.: A származásom megismerése reveláció volt. Sem én, sem a nővérem nem éreztük úgy, hogy az orosz néphez tartozunk, én kicsit mindig kilógtam a környezetemből. A biológiai családom két hatalmas dinasztiát ötvöz: anyai ágon a Boswell, apai ágon pedig a Bamberger családból származnak a felmenőim. A rokonság hatalmas. Sokan szoros kapcsolatot tartanak fenn egymással, de én csak véletlenül tudtam meg az egyik unokatestvéremtől, hogy vannak magyar felmenőim is, tehát részben magyar vagyok. Elődeim egyik ágon Segesvárról származnak. A felismerések magyarázatot adtak a működésem, a döntéseim miértjéről. 

Mire világítottak rá? Tud konkrét példát említeni?

A. K.: Választ kaptam arra, miért közelítek természetes módon a zenéhez, miért sajátítom el az átlagnál könnyebben a technikákat. Az élethez, a zenéhez való viszonyulásom a mediterrán emberekéhez hasonlít. Vannak helyek, amelyek megszólítanak. Ilyen volt számunkra Toszkána, oda még biztosan visszatérünk. Emlékszem arra is, amikor először jártam Erdélyben. Rögtön úgy éreztem, ide tartozom. Meglepő módon gyermekkori emlékeket idézett fel bennem. Ezzel szemben Moszkvában sétálva teljesen kívülállónak érzem magam.

A zene transzcendens dimenziója leginkább akkor érzékelhető, ha az ember magányosan hallgat zenét. Együtt vagy külön szoktak zenét hallgatni? Mit hallgatnak szívesen? 

K. E.: Állandóan zenét hallgatunk. 

A. K.: Általában közösen, de nem mindig klasszikusokat. Minden más zenei stílus segít kikapcsolni, kisöpörni az agyunkat, hogy ne váljon monotonná a mindennapi gyakorlás. Általában a nagy mestereket kedveljük, de szeretjük például Stephane Grepellit, gyermekként a Menuhinnel közösen kiadott lemezét rengeteget hallgattam. De szeretjük Django Reinhardt zenéjét is. Régi álmom, hogy olyan koncertturnét tervezzek, amelyen a magyar cigányzene és a jazz ötvözetét játszhassam. És ha hiszi, ha nem, szeretjük a rappet: Snoop Dog szerintem nagyszerű művész. Egy alkalommal például közösen dolgoztunk az Imagine Dragonsszal az NBC televízió egyik műsorában. Szeretjük a régi, klasszikus hip-hopot, és persze néhány régi jazzóriást, mint  Ella Fitzgerald vagy Duke Ellington. 

Az egyházi zene révén a komolyzene egykor az ember életének része volt, de mára csak egy nagyon szűk réteg érzi a magáénak. Mi hiányzik ahhoz, hogy „értsük”, befogadjuk azt a zenét, amely nem él a manipuláció egyre durvább eszközeivel?

A. K.: Ma az emberek a vágyaik gyors kielégítését hajszolják zenei téren is. Áramlik a médiából a „gyorszene”, a technika lehetővé teszi, hogy bárhol, bármikor elérhetővé váljon, de mindez gátolja az önvizsgálatot, önmagunk megismerését. Ehhez képest Beethoven szimfóniáinak vagy bármelyik kései kvartettjének meghallgatása egyfajta önreflexiót eredményez. De nem gondolom, hogy szűkülne a klasszikus zenekedvelők rétege, ellenkezőleg. Aki jegyet vált a Berlini Filharmonikusok koncertjére, azt tapasztalja, hogy egyetlen hely sem marad üresen. Azt látom, hogy egyre több a fiatal zenész, különösen Németországban, Belgiumban, Koreában, Japánban vagy akár New Yorkban. Rengetegen vágyják a sikert, de az elsősorban attól függ, hogy van-e az illetőnek közölnivalója vagy nincs. 

Erdélyben – kivéve azokat a nagyvárosokat, ahol hagyománya van a szimfonikusoknak – azt tapasztalom, hogy a zeneiskolák, zeneakadémiák falain kívül kevés embert hódít meg a klasszikus zene. De lehet, hogy tévedek. Ön szerint kiken, milyen körülményeken múlik, hogy képes-e a klasszikus zene újra teret hódítani?  

A. K.: Egy friss világképre, egy másfajta esztétikára van szükség a mai zenészek részéről. A fiatalok nem ragaszkodnak a régi manírokhoz, folyamatosan újítanak, ezért a klasszikus zene – esztétikai értelemben – hatalmas fejlődésen megy át. És ez szerintem jó. A tartalomnak mindenképpen meg kell maradnia. Nem akarjuk megváltoztatni Beethovent vagy Csajkovszkijt, mert ők okosabbak voltak, mint mi mindannyian. De a forma, a koncert stílusa változhat. A komolyzenei menedzsereknek át kell gondolniuk, hogy miért tudják megtölteni a koncerttermeket az olyan kiváló zenészek, mint Zukerman vagy Anne-Sophie Mutter.

Biztos vagyok benne, hogy a nagyváradi koncertsorozatuk miatt is sokan megkedvelik a klasszikusokat, főként, mert kamaraestjeiket egyfajta küldetéstudattal szervezik. Honnan ez a felelősségérzet? 

K. E.: Aki kivándorol, tudja, mit jelent a hívó hang, a honvágy. Ez egy természetes emberi érzés, amelyet a szülőföld szeretete vált ki. Felnőttként az ember szívesen törlesztene, szívesen adna vissza valamit azért a sok jóért, amit kapott. Az Erdélyből és Magyarországról elszármazottakkal külföldön találkozva sokszor beszélgettünk, és bennünk ilyenkor megfogalmazódott a kérdés: mit adtunk vissza annak a hazának, amely felnevelt és értéket plántált belénk? Arra a következtetésre jutottunk, hogy ha mindenki, aki a szakmáján belül külföldön jeleskedik, egy picit is visszaadna a szülőföldjének – és itt nem feltétlenül anyagi javakra gondolok, hanem arra a tudásra, amit idegenben megszerzett –, hatalmas változást lehetne elérni. Együtt csodákra lennénk képesek.

Mi már elkezdtünk törleszteni. Nagyváradi kamarazene-sorozatunk Böcskei László püspök atya ötlete alapján született. A rendkívül jó akusztkájú püspöki palotában teret és szabad kezet kaptunk, itt tudjuk kamatoztatni mindazt a tapasztalatot, amit az évtizedek alatt felhalmoztunk. Minden egyes koncertünkre újabb tehetséges zenészeket hívunk, és áldás, hogy ezek az estek mindig telt ház előtt zajlanak. De ha felkérnek, szívesen elmegyünk öregotthonokba, kórházakba, mindenhová, ahol úgy érezzük, hogy értékelik a munkánkat, mert a zene számunkra hivatás. 

Hogyan egyeztethető össze a nagyváradi lét a folyamatos utazással? És mit jelent a karrierjük szempontjából, hogy már nem a New York-i zenei élet sűrűjében mozognak?

K. E.: Legutolsó koncertünk közös fellépés volt a Carnegie Hallban, majd éppen a költözésünk idején beütött a járvány. Artur folyamatosan koncertezett más városokban, de részemről volt egy kis áldozat. Rövid ideig játszottam a Nagyváradi Állami Filharmóniában, de az utóbbi időben csak a koncertsorozatunkra figyelek. Jövő évtől pedig visszaállunk a megszokott kerékvágásba, decemberben már Belgiumban lesz koncertünk. 

A. K.: Évente 365 koncertet adni értelmetlen. Lehet erre törekedni, de számunkra nem ez a prioritás.

Mi a prioritás? Hogyan képzelik el a jövőt? 

A. K.: Nem tudom, mit hoz a jövő, de a lelkesedésünk a régi. Bővítjük a koncertsorozatunkat, és emellett jövőre belevágunk egy újabb projektbe: nemzetközi versenyt tervezünk, de előtte szeretnénk létrehozni egy mentorprogramot a fiatal tehetségek számára – úgy látjuk, ebből nagy hiány van. Mesterkurzusokat szerveznénk nekik olyan nevekkel, mint Phil Setzer vagy Schlomo Mintz. Rengeteget koncertezünk, de tudjuk, hogy felelősségünk is van abban, hogy az új generációnak átadjuk azt, amit tanultunk.

Itt Közép- és Kelet-Európában azt tapasztalom, hogy még mindig nagyon sok zeneiskolában a teljesítés kényszere alatt dolgoznak a gyerekek, a folyamatos megmérettetés is terheli őket: ha egy gyerek nem üti meg a mércét, leminősítik. Ezt nem tartom helyesnek. Mi Dorothy DeLaynek, a Juilliard School oktatójának módszerét szeretnénk meghonosítani: a született tehetségektől nem vennénk el a gyermekkorukat, nem terhelnénk őket folyamatos versengéssel. A Juilliard nagyszerűsége abban rejlik, hogy a tanárok nem mondják meg a diáknak, hová tegye az ujját, hanem azt tanítják meg, hogyan váljon művésszé.

Amikor tanítok, mindig arra ösztönzöm a fiatalokat, hogy ne a kudarcra összpontosítsanak, hanem emlékezzenek a nagyszerű pillanatokra, hogy azok megismétlődhessenek. Nemcsak tanítanánk, hanem inspirálnánk is őket, hogy rátalálhassanak az egyéni hangjukra, hogy megépítsék azt a pszichológiai alapot, amely magabiztossá teszi a játékukat. Bevonnánk a szülőket is, mint ahogyan én gyermekként, zeneórán a szüleimmel közösen néztem a nagy mestereket. Jascha Heifetz játékára ma is emlékszem. Stern megfigyelte, hogy a gyerekek 18-19 éves korukig kitartanak, de a legtöbben 21 éves korukra teljesen kiégnek, és abbahagyják a zenei pályát. Erre a kritikus korra is oda szeretnénk figyelni. Rugalmas programokban gondolkodunk, hogy a képzések más térségekben is elérhetők legyenek. Amit Isaac Stern értünk tett, abból szeretnék Eszterrel közösen visszafordítani: tervezzük az Ivan Galamian Symposiumot, amely a kivételesen tehetséges hegedűsök, brácsások és csellisták számára egyfajta akadémiává nőheti ki magát. Ez a jövőképünk. 

A rovat további cikkei