1. Fekete István
Csí, Lutra, Tüskevár, Bogáncs, Téli berek… Idén január 25-én volt 125 éve, hogy az egyik legnépszerűbb írónk, Fekete István megszületett: magával ragadó állattörténetei és az írásaiban megjelenő természetszeretete pedig ragályos.
Olyan világba kalauzol minket, ahová ma is visszavágyunk: Matula bácsi kunyhójába a Diás-szigetre a Kis-Balatonnál, az erdő mélyére, ahol a recsegő hangú Karak (Csákányi László remek szinkronja) tanította a vadászat és a rókalét minden csínjára-bínjára az árván maradt kis Vukot. Ha a diafilmverzió már el is kallódott a padláson, azért Dargay Attila 1981-es klasszikus rajzfilmje a mai gyerekek számára is ugyanúgy élvezhető!
2. Joy Adamson
Általános iskolás lehettem, amikor először olvastam az Oroszlánhűséget, és persze azon nyomban az afrikai vadonba akartam költözni. Joy Adamson éppenséggel elég kalandos úton jutott oda: jómódú családba született, eredetileg Friederike Victoria Gessner néven Sziléziában, a mai Csehország területén. Miután morbid lelkű anyja, aki egyszer nyúlpörkölttel lepte meg a családot, majd vacsora után közölte, hogy Joy dédelgetett kedvencét fogyasztották el, a kislány tízéves korában elhagyta a családot, Joy pedig a nagyanyjához költözött. Korán férjhez ment egy zsidó származású arisztokratához, akivel Afrikába akart menekülni a II. világháborús fenyegetettség elől, ám amikor férje tervei szerint előrement, útközben beleszeretett Peter Bally svájci néprajzművész-botanikusba. A férfi leletei alapján Joy több száz festményt készített, botanikai illusztrációit pedig több egyetem és kutatóintézet is felhasználta referenciaként.
Később Joyt George Adamson brit vadőr szerette el, aki aztán 1956-ban egy nap három oroszlánkölyökkel állított haza. A semmiből támadt rá egy nőstény oroszlán, és bár nem akarta, önvédelemből kénytelen volt lelőni az állatot – csak utólag szembesült azzal, hogy az a kölykeit védelmezte. George hazavitte az alig pár napos oroszlánokat feleségének.
3. Gerald Durrell
Gerald Malcolm Durrell brit zoológus, író idén pontosan száz éve, 1925. január 7-én született az indiai Dzsamsedpurban. Három, idősebb testvére közül kettő írt, egy festett: őket jól ismerjük gyerekként és fiatal felnőttként a Korfu-trilógiából. Miután édesapja meghalt hároméves korában, a család Angliába költözött. Gerry gyűlölte az iskolát, így magántanárok próbálkoztak vele egészen 1935-ig, amikor aztán főként anyagi indíttatásból Görögországba, Korfu szigetére tették át a székhelyüket.
A Családom és egyéb állatfajták című regényben leírja, ahogy skorpió mászott ki a gyufásdobozból, és ahogy a begyűjtött madarak randalíroztak a lakásban. 1939-ben a család aztán visszament Angliába, a világháború éveiben Gerald pedig egy állatkereskedésben dolgozott, később pedig egy állatkertben bíztak rá veszélyes feladatokat, ekkortájt pedig már elkezdte izgatni az állatfajok kihalásának problémaköre és bírálta az angol állatkertek gyakorlatát, amiért nem végeznek komoly kutatómunkát és nem foglalkoznak a veszélyeztetett állatfajok megmentésével.
Apai örökségét expedíciókra költötte, hogy nagyban művelje az állatgyűjtést. Főleg veszélyeztetett állatokat fogott be, hogy azok az állatkertek védelmében fennmaradhassanak, ám a körültekintő szállításra minden pénze ráment. Mondhatni, szerencsére, hiszen emiatt kezdett el írni Lawrence bátyja tanácsára, a nem várt siker pedig lehetővé tette a saját állatkert és a Durrell Természetvédelmi Alapítvány megalapítását. Egyedi humorú könyveiben mesélt gyűjtőútjairól (A bafuti kopók, A részeg erdő, Állatkert a poggyászomban, Kalandorok az őserdőben), állatkertje szervezéséről (Vadállatok bolondja, Állatkert a kastély körül), filmes expedícióiról (Vadászat felvevőgéppel). A Korfu-trilógia egyenesen kötelező, ezekről az évekről egyébként egy nagyon szerethető sorozat is készült.
4. Homoki Nagy István
A vadőr minden reggel útnak indul idomított szirti sasával, rövidszőrű magyar vizslájával és drótszőrű foxijával, hogy vigyázzon az erdőre, mi pedig megfigyelhetjük az erdő lakóinak mindennapjait: a Gyöngyvirágtól lombhullásig Homoki Nagy István 1952-ben készült, 1953 szeptemberében bemutatott színes magyar természetfilmje, amely a gemenci erdő élővilágát mutatja be tavasztól őszig. Az alkotás iskolateremtő volt: a mai napig az ő nevével kapcsolják össze a hazai természetfilmezést.
Számomra azonban nem ezek a képsorok voltak gyerekként meghatározók, hanem a Cimborák első és második része, a Nádi szélben és a Hegyen-völgyön. Homoki Nagy ugyanis az állatokkal forgatott filmjeiben az állatokat szinte emberi tulajdonságokkal ruházta fel. A narratíva középpontjába ők kerültek, a táj csupán mellékszereplői feladatokat látott el. Az 1956-ban készült Nádi szélben Fickóval, a magyar vizslával, Pletykával, a tacskóval és Nimróddal, a vadászhéjával alkotott hármasa a Kis-Balaton nádrengetegében kalandozott, míg az 1960-ban forgatott Hegyen-völgyön már mókus, mosómedve, hiúz és vadmacska szereplőkkel is beerősített, és olyan kalandfilm lett, aminek láttán Walt Disney is megemelné a kalapját.
5. Jane Goodall
Sose találkozz a hőseiddel – szokás mondani, ám e szabály alól egyértelmű kivétel Jane Goodall. A fáradhatatlan primatológus-természetvédő aktivista, aki 2023-ban több hazai egyetemen is előadott, nagyban hozzájárult a csimpánzok viselkedésének alaposabb megértéséhez.
Goodall 1960-ban kezdte meg úttörő munkáját a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban, ahol a helyi csimpánzokat kezdte megfigyelni. Goodall a hagyományokkal szakítva nem számokkal, hanem nevekkel jelölte meg az állatokat, az élőlényekhez pedig emberi érzelmeket társított. A szakértő felfedezte, hogy a majmok a mieinkhez hasonló gesztusokkal kommunikálnak, a csimpánzcsaládokban pedig szoros kötelékek alakulnak ki. Úttörő munkája többek között azt a korábbi elméletet is cáfolta, ami szerint csak az ember képes az eszközkészítésre és -használatra. Később a tudósból aktivista lett, Jane pedig ma már a szélesebb természet- és környezetvédelemért, a tudományos területen dolgozó nőkért és az emberi jogokért is felemeli a hangját.
A Jane Goodall Intézet célja ma a természet és az emberiség együttes védelme: Magyarországon is egy lelkes csapat hirdeti a természettudós szemléletét, itt írtunk róluk. Az idén már 91 éves Jane elmondása szerint általában egy évben háromszáz napot utazik. Sokan jellemzik örök optimistaként, aki még a legnehezebb helyzetekben is azt üzeni a világnak: mindig van remény. Ha pedig ő mondja, valahogy mégsem tűnnek szavai naiv idealizmusnak.
6. David Attenborough
David Attenborough neve gyakorlatilag eggyé vált a természetfilm fogalmával, hangja pedig a mindenre kíváncsi, szakszerű, mégis színes-szagos narráció szinonimája. Gyerekként megszállottan néztem újra és újra természetfilmjeit, és azóta a könyvespolcon figyelnek a kilencvenes években Magyarországon megjelent könyvei - Az élet erőpróbái, Élet a Földön - kiegészülve néhány frissebb kiadvánnyal, valamint egy nagy becsben őrzött, kézzel írott levéllel, amelyet a levél keltezésekor már bőven kilencvenes éveit taposó Attenborough küldött. Ebben kedvesen reagál neki címzett soraimra, majd igazi brit úriember módjára udvariasan elnézést kér, amiért nem tud a közeljövőben interjút ígérni, mondván, tele a naptára az új sorozata munkálataival. Állítólag minden levélre személyesen válaszol, visszaír a gyerekeknek, ami a mai világban, egy ilyen ismertségű figuránál nem csupán kuriózum, de egyenesen bámulatos. No persze, ha róla van szó, e jelző érvényét veszti.
Tavaly a születésnapján ezt írtuk róla:
„Attenborough milliók számára kínálta tálcán a lehetőséget, hogy megismerhesse a világ legritkább állatait és olyan élőhelyeket fedezzen fel, amelyeket nélküle valószínűleg sosem látott volna. Már az 1950-es években filmre vette például a rejtőzködő komodói sárkányt, 2001-ben pedig A kék bolygóval vitte le e nézőket le a tenger mélyére, és mutatta be többek között az örök sötétség furcsa lakóit. Mindig lépést tartott a korral, és támogatta a műsorszolgáltatás úttörő technológiáit. Majdnem kilencvenévesen, 2015-ben ezer láb mélyen filmezte a Nagy-korallzátonyt Ausztrália partjainál, megdöntve ezzel a valaha volt legmélyebb merülés rekordját a zátonyon, de hamar meglátta a streamingben rejlő lehetőségeket is, és elkezdett a Netflixnek filmeket gyártani. Együttműködött a Londoni Természettudományi Múzeummal is egy virtuális valóság projektben, A fagy birodalma II.-t pedig 8K-ban forgatta le.
Napjainkra azonban ezek a szeretett élőlények és élőhelyek veszélybe kerültek, így a fáradhatatlan Attenborough is hangnemet váltott: ma már nyíltan foglalkozik a környezetvédelmi kérdésekkel. Egyedülálló módon azonban nem a bűntudatkeltést használja fel a néző ellen, hanem a befogadható, elgondolkodtató és száz százalékban tudományos megközelítést választja."
