Az alkotók, Kálmánchelyi Zoltán és szerzőtársai, Stefanovics Angéla és Végh Zsolt most továbbléptek, és színházi előadássá alakították a forgatókönyvet. Megtartották a kitűnő címet, a figurákat és magát a történetet is. Átírták viszont a szöveget; több helyütt versbe szedték a sorokat, s kreáltak egy narrátori funkciót is betöltő transzcendens figurát, a Kaszást.
Érezhetően törekedtek arra, hogy teátrálisabbá tegyék a játékot: több dalbetétet iktattak be, interaktívvá tették a jelenetek egy részét (szerencsére módjával; az általam látott előadáson csak egy fiatalembernek kellett elgondolkodnia az első sor előnyeiről és hátrányairól), s ha kellett, használták a vetítőt is. A teátrális hatást erősíti Murányi Tünde díszlete is, ami egy nyitható, csukható, forgatható festett doboz. Ezzel a játék valamennyi fontos helyszíne (Libi bácsi kuckója, a tanya, a vonat, de még a trolibusz is) előállítható, s a dobozt természetesen maguk a játszók forgatják.
Vagyis Kálmánchelyiék nem tévesztik össze a filmet a színházzal, nem akarnak még egy bőrt lenyúzni a sztoriról, hanem színházi szempontból, színházi eszközökkel gondolják újra végig az egészet. S mégis, a film és a színházi előadás lényegét tekintve erősen hasonlít egymásra. Abban legalábbis mindenképpen, hogy legfontosabb erényeik és problémáik egy tőről fakadnak.
Dramaturgiailag két fő vonala van a történetnek. Az egyik a színházi tréningé, mely többnyire mulatságosan festi le az önjelölt guru idióta módszereit, akarnokságát, a dilettantizmus minduntalan pózokba burkolózó tündöklését. Semmire sem jó és régen elhasznált módszerek röhejes tárháza ez, ahol csak a szerencsétlen és hasonlóképp dilettáns tanítványok nem érzik sem a lila gőzt, sem a totális ürességet. Libi bácsi hű támasza, hiúságának és nagyot akarásának táplálója felesége, Anikó, s ő az is, akibe mindig bele lehet rúgni. Mind a filmnek, mind az előadásnak ez a sikerültebb vonulata, bár itt is elférne jóval több eredeti és szellemes poén.
A másik vonulat a színészeké, ami, ha jól értem, arról próbálna szólni, hogyan termel ki az emberi-művészi szerencsétlenség mégis valami heroikusat. Ám ezt, vagyis Micimackó és Malacka bimbózó szerelmének csaknem lírai jeleneteit, majd a Libi bácsi koncepcióját sajátosan beteljesítő, a színészeket pusztulásba sodró zárlatot már a filmben sem éreztem meggyőzőnek, a színpadi változatban pedig végképp nem. Ha itt az alkotói intenció nagyjából megfelel a fent leírtaknak, akkor egyszerűen nem születik meg az ezt érvényesítő színpadi hatás (gyanúm szerint ezt a jelentést egyszerűen nem bírja el az anyag), ha pedig rossz helyen keresgélek, s a szándék éppen ellentétes (vagyis a cél a végletekig fokozás), akkor az utolsó jelenetben nagyon erős, groteszk fekete humort kellene használni - ami viszont hiányzik.
Így aztán hiába a néhány menetrendszerűen érkező jó poén, a kétségtelen teátrális érzék, a magabiztos színészi alakítások - Tamási Zoltán nyomasztó és szánalmasan röhejes is tud lenni Libi bácsiként, Dióssi Gábor ízléssel játssza Anikó amúgy nem feltétlenül férfiszínész után kiáltó szerepét, Stefanovics Angélának jól áll Malacka affektált kislányossága, miként a Micimackót játszó Végh Zsoltnak is az együgyű mosoly, Hajduk Károly keresetlen természetességgel adja a drogos elme lázálmait, Kálmánchelyi Zoltán jól eltalált gesztusokkal formálja az őrültek közé önvédelemből keveredett civilt, a több szerepet játszó Sipos Imrét pedig nem tudom, láttam-e valaha is ennyire felszabadultnak, szellemesnek - mindezek ellenére az előadás mégis meglehetősen egyenetlen. Lehetne rajta rövidíteni, fel lehetne dúsítani poénokkal, s kezdeni kellene valamit a színészek sorsát lefestő szállal. Mivel Kálmánchelyiék munkája folyamatosnak, fokról fokra építkezőnek tűnik, lehet, hogy ez nem is reménytelen kívánság.
