Ha az evidenciaként kezelt, úton-útfélen (és az eredeti filmplakáton) hangoztatott tézis, miszerint A pankrátor Mickey Rourke "feltámadása", nem is igaz - mert aki nem vette észre a színész jelenlétét a Volt egyszer egy Mexikóban, annak is fel kellett, hogy tűnjön a Sin Cityben -, az egészen biztos, hogy A pankrátor Mickey Rourke filmje. Noha karakterét főként Hulk Hoganről és Randy "Macho Man" Savage-ről (a '80-as évek két wrestling-óriásáról) mintázták, mégis olyan a film, mint egy Rourke-életrajz; olyannyira, hogy a filmvégi meccs előtt Rourke a Guns N' Roses Sweet Child o' Mine-jára vonul a szorítóhoz: arra a számra, amit a színész saját bokszolókarrierje alatt mindvégig használt - persze az ilyen utalások csak erősítik, ami addig is nyilvánvaló volt.
Az eddig műfajilag besorolhatatlanabb filmjeiről - Pi, Rekviem egy álomért vagy A forrás - ismert Darren Aronofsky új munkája tehát látszólag egy Rocky Balboa-féle sportfilm. Ezt meg is erősíti a film első fél órája, ami - hiába a későbbi érzelmes történetszálak - biztosan elriasztja a vászon elől az érzelmekre vágyó nézőket. Eleinte jórészt a ringet látjuk, ahol csattan a testen a tűzőgép, a háton a szögesdróttal körbetekert mankó, tarkón az acélszék, homlokon pedig a műláb (utóbbi jelenetet egyébként valódi pankráción megtörtént eset inspirálta), jeles bizonyságául annak, hogy a pankrátorok nem normálisak. Aztán valami megtörik, mind A Kosban, mind a filmben: a pankrátornak szívinfarktusa lesz, és abba kell hagynia a sportot, az egyetlen dolgot, amihez ért. Innentől a drámáé a főszerep: az izomember megpróbál szembenézni saját magányával, a külvilágtól való teljes elidegenedettségével. Még hosszú évek óta elhanyagolt lányát is felkeresi, de ahelyett, hogy felmelegítenék kapcsolatukat, egy mindenre kapható nő és két csík fehér por miatt (ezeket választja ugyanis az apa a lányával való találka helyett) az csak még rosszabb lesz, mint volt. A nagyvilágon a ringen kívül nincs A Kos számára hely.
A sztori tehát nem hordoz magában sok újdonságot, és még csak nincs is túlontúl szellemesen tálalva. Egyetlen filmes poén színesíti a palettát (mikor Randy úgy lép ki a munkahelye, a vegyesbolt húspultjára nyíló ajtón, mintha a szorítóhoz készülne), a pankrátor karaktere pedig összetettebb, érdekesebb valamivel, mint egy "átlag-Rockyé" - ezen kívül Mickey Rourke-nak kell elvinni a hátán ezt a szűk két órát. És hogy a filmnek sikerül kiemelkednie zsánere szürkeségéből, az valóban csakis neki köszönhető: talán az erős önreflexív tartalom miatt, talán csak mert jó színész, minden egyes mozdulata hihető és mélyen átélhető: az is, mikor pengével vág sebet saját homlokán, hogy látványosabb legyen a show, de az is, mikor elsírja magát a lányának szóló bocsánatkérés közben. Viszont kevés ez az idő arra, hogy kiismerjük a Kost: miután meghozza végső döntését - hogy nem törődve az életveszéllyel, újra a ringet választja -, már nem tudjuk meg a következményeket (a film a végső meccs utolsó másodpercében véget ér), és fogalmunk sincs, mi jöhet utána. Halál, szürke hétköznapok, öngyilkosság?
