Eredeti, tiszta formájában a sci-fi nem is jelenik meg a válogatásban, legföljebb a két origóként megtalált művésznél, a francia Chris Marker és a belga Panamarenko munkáiban. Ők ketten a hatvanas évek egy-egy víziójával nyitják a gondolatsort. Marker egy nagy hatású, 1962-es kísérleti filmmel, aminek témája Terry Gilliamet is megihlette ? a forgatókönyv továbbdolgozásából született a 12 majom című film ?, az idő gyarmatosítását vette célba. Panamarenko asszamblázsai művészet és kísérleti tudomány határán állnak. A legközelibb párhuzamot Leonardo találmányai kínálják ezekhez a fura gépekhez, de Panamarenkónál a tudományos megközelítés egyben meg is kérdőjelezi annak értelmét. Az 1969-es Hordozható légi szállító néhány egyszerű szerelvénnyel, rozsdás elemeivel, barkácsolt részleteivel az anyag szintjén is élményszerűen közvetíti minden nagy tudományos álom kisszerűségét.
Anna Molska: Perspective, 2003 (részlet a videóból)
Valóban kiindulópont ez a mű az egész kiállításhoz, még akkor is, ha a néző legelsőre nem ezzel találkozik. Somogyi Hajnalka kurátor a műveket nem egy vezetett gondolat szerint rendezte el a térben, hanem sokfelé ágazó, asszociatív befogadásra késztet. A sci-fi eszköztárával, szemléletmódjával dolgozó, azt a jelennel közös kontextusba állító kortárs művek nem témák, hanem inkább érzések szerint rendeződnek. A nyitó mű a bejárattal szemben, a lengyel Anna Molska videója például Panamarenkón keresztül Leonardóhoz kapcsolódik: a végtelen hómezőn perspektívahálót vontató ember elesik, feláll, megint elesik, húzza maga után a világot mint szerkesztett képet. Rendkívül lírai mű, a víziók és a józanodás ugyanúgy benne vannak, mint a földi valóság kényszere és az ember ikaroszi vágyai.
Mögötte viszont Kaszás Tamás és Pawel Althamer egy-egy munkája nem viszi tovább a hatást: túlgondolt, sokadik újrafogalmazásai korábbi, nagy hatású műveknek. Kaszás háncsból font bevásárlókocsija, a Kollapszista emlékmű Beuys plasztikáit és szociálisan érzékeny művészetelméletét idézi, de nem bízva a kifejezés erejében, telezsúfolja részletekkel a művet.
Kokesch Ádám: Cím nélkül, 2010
Althamer mobiltelefonokba öltöztetett indiánja futurisztikus ugyan, de a forgató gépezet elveszi a figura mágikus erejét. A Dunára néző ablakokban bújnak meg Kokesch Ádám objektjei, aki módszeresen építi fel tér és tárgy, funkció és jelentés harmóniáját szétromboló műveit. Logikus, racionális, mégis az értelemtől elzárkózó kompozíciói finom jeleket adnak le, kételyt ébresztenek az ?értelmes? tárgyak világával szemben.
Sašo Sedlaček: Origami Space Race, 2009
Az a néhány mű, ami az egész anyagot uralja, valóban nagy hatású. Sašo Sedlaček mobiltelefonnal vezérelt origami repülői úgy sorozzák a levegőt, mint az igazi ?lopakodók?, Jane és Louis Wilson filmje a Bajkonur nemzetközi űrállomást kelti életre, a maga esetlegességével és romlandó állagával. Deimantas Narkevičius szintén a hidegháború lidércnyomását idézi föl egy pillanatra, amikor filmen rögzíti egy litvániai rakétatámaszpont haldoklását, és fiktív szereplőkkel eljátszatja a támadás esetére leírt forgatókönyvet.
Csákány István: A borostyánszoba, 2010
Csákány István egy teljes barkácsműhelyt faragott ki nyers fából, a berendezési tárgyakkal, szögekkel, kapcsolókkal, vezetékekkel együtt. A szűk tér, a kézműves részletek, a homogén anyag sűrű masszába foglalja, virtuálissá emeli a használati tárgyakat és magát a műhelyt is, a kéz, az agy és a szellem intim, kreatív terét.
A legmagasabb regisztereket a francia Marine Hugonnier szólaltatta meg. Filmje a tér és az idő totális meghódításának túloldaláról, a korlátok visszaépüléséről szól. Nem környezeti katasztrófáról, csak arról, hogy az ember mint pusztító jelenség hogyan szorul ki Gaia bizalmából. A kiállítás mindegyik műve valamilyen szempontból erre a műre utal, finom érzékenységgel fogja egybe az utópiák és az utánuk maradt, magányos kétségbeesés változatait.
