Teljesen általános az a koreográfusi probléma, ami Mándy Ildikó darabjában oly plasztikusan megnyilvánul: nagyon nehéz húzni, szelektálni, sűríteni. Nehéz elkülöníteni a súlytalan pillanatokat a valóban izgalmas percektől, nehéz megválni kész jelenetsoroktól, (nyilván csupán a befektetett munka miatt is) még akkor is, ha nem hiányoznának, s nélkülük sokkal koncentráltabb, eredetibb, karakteresebb munka jöhetne létre. Ugyanis Mándy Ildikó képes valóban nagyon szép és emlékezetes mozdulatsorokat színpadra tenni, csak ezeket valamilyen megmagyarázhatatlan okból felhígítja, kipárnázza jelentéktelen közjátékokkal. Micsoda pazarlás! Külső szemmel nagyon úgy tűnik, nem kéne más, mint egy - akár az utolsó pillanatban belépő -, erőskezű és barátságtalan dramaturg, aki az udvariasság és kímélet legcsekélyebb jele nélkül, ellentmondást nem tűrően kihámozná a lényeget és megszabadítaná a darabot a resztlitől. (De ha már lenne egy ilyen henteslegény - persze, ez csak egy kósza gondolatkísérlet -, máshol is bőven hasznossá tehetné magát, annyi helyen szükség lenne rá. Mindenki gyűlölné, és mégis, mennyivel jobb előadások születnének!)
Például nem biztos, hogy jó döntés az előadást egy kifejezetten súlytalan, de hosszúra nyúlt, civil jelenettel nyitni, melyben a szereplők rágyújtanak, egyikük pedig kávézik: ez érdektelen. És ha már ők civilek, én is civil leszek: sajnos elvből dührohamot kapok attól, ha táncosok dohányoznak, színpadon kívül sem értem, színpadon viszont kifejezetten taszít.
A lassú felvezetés után viszont végül is magára talál az előadás, és meglepő módon elkezd működni, kiderül, hogy igenis van inspiráló koreográfusi gondolat benne, csak ki kell várni, míg előbukkan. Szelőczey Dóra elegáns, fegyelmezett marionetthercegnő, Dózsa Ákos jó humorú, félszeg clown, Hucker Kata pedig burjánzó energiájú koffeinfüggő, aki kiválóan ellenpontozza szenvtelenebb társai mérnöki pontosságú mozgásképleteit. A színpadot egyenes fénycsíkok szelik át, oldalt gyakran feltűnik egy négyzet is, mintha láthatatlan négyzetháló húzódna a padló alatt, mely titokban meghatározza a táncosok mozgását: ha a szereplők nyomai látszódnának a balettszőnyegen, és folyamatosan egymásra rajzolódnának, csodaszép, kaotikus rácsszerkezetet kapnánk.
Viszont felesleges minden kiszólás a közönség felé, szöveget csak akkor érdemes használni, ha jó szöveg, reménytelen a nézők megénekeltetése, és teljesen felesleges a kezdeti cigizős jelenetsorokat a végén visszahozni. Ami megmarad, úgyis csak az egyenesek közé zárt táncosok szögletes rajzolatú útvesztője.
