Húsbavágóan aktuálisnak tartja Molière Tartuffe-jét David Doiasvili. A grúz alkotó a Nemzeti Színházban vitte színre az előadást, amelyben rappel, vetítéssel, korszerű jelmezekkel igyekszik közelebb hozni a csaknem ötszáz éves komédiát a mai nézőkhöz. Ha pár percre magukba néznek, már megérte − véli.
Miként választotta a darabot?
Olyan drámát kerestünk Vidnyánszky Attilával, ami érdekes, izgalmas, és ma is aktuális kérdésekről szól. Attila vetette fel, hogy jó lenne a Nemzeti Színház repertoárját egy Molière-darabbal gazdagítani, és nekem azonnal a Tartuffe ugrott be, már csak az aktualitása miatt is.
Mitől érzi aktuálisnak ezt a csaknem ötszáz éves drámát?
A képmutatás jelensége érdekelt. Úgy érzem, mintha az egész világ megbolondult volna. Szinte mindannyian szerepet játszunk, nehéz megállapítani, hogy ki álszent, ki nem. Szívesen vádoljuk egymást képmutatással, holott többnyire magunk sem vagyunk őszinték. Majdhogynem lehetetlen megfogalmazni, hogy mit jelent ma a képmutatás. Ezért érzem húsba vágónak ezt a darabot.
De ebben a drámában nem csak Tartuffe a képmutató.
Én is így gondolom, és ezt érezteti az előadás is. Képmutató világban élünk, amely elvárásokat támaszt, ám legtöbbször magunk sem tudjuk eldönteni, kinek akarunk megfelelni, és mit várunk az élettől. Mindannyian küzdünk a démonainkkal, amelyek olykor felülkerekednek, és bár úgy hittük: tudjuk, mit miért cselekszünk, néha egészen elbizonytalanodunk. Könnyű másokat álszentnek bélyegezni ahelyett, hogy magunkat vennénk górcső alá.
Az előadás befejezése elég markáns állásfoglalás.
Az állásfoglalásom az, hogy az életünkben gyakran játszadozva okozunk fájdalmat másoknak. Ezt gyakran észre sem vesszük, vagy nem gondolunk bele, ám ez a fájdalom elburjánzik, és borzasztó pusztításra képes. Az előadásban azt szerettem volna megmutatni, hogy képesek vagyunk kacagva megölni egymást, ha épp úgy hozza a sors. Remélem, hogy – legalább néhány perc erejéig – a közönség elgondolkodik ezen, és magába néz.
Elhagyta a darab hagyományosan játszott, pozitív kicsengésű befejezését. Nincs feloldozás?
Ha őszinték vagyunk, akkor belátjuk, hogy nem tudjuk pontosan, mi volt Molière szándéka a darabbal. A szöveg, amit kanonizált változatként ismerünk, valójában átdolgozás. Közismert, hogy az első változat Tartuffe diadaláról szólt, ám a szerző komoly kompromisszumokra kényszerült annak érdekében, hogy a betiltás után újra bemutathassa a művet. Molière-t súlyos támadások érték az általa kritizált körök részéről, így kénytelen volt más kicsengést adni a színdarabnak. Ezáltal jött létre a ma elterjedt változat. Az volt a célom, hogy ez az előadás a francia szerző eredeti szándékához álljon közelebb.
A második felvonás valóban drámai, ám az első részben a szórakoztatás teljes eszköztárát felvonultatják: a commedia dell’arte elemeitől a rapen át a videós megoldásokig.
Az elején azt akartam megmutatni, hogy milyen őrült „katyvaszban” élünk; egy eklektikus, műfajilag behatárolhatatlan világban, amelyben még a látszólag objektív tények is sokfélék, attól függően, ki honnan nézi. Lassan abban sem tudunk megegyezni, hogy mi a divat: a piros vagy a fehér, a klasszikus vagy modern, nincs időnk elmélyedni ezekben a kérdésekben. Az első részben ezt akartam megmutatni, és fokozatosan jutunk el a felismerésig, hogy ebben a világban átgondolatlanul létezve képesek vagyunk egymást gyilkolni.
Már többször dolgozott a Nemzeti Színház társulatával. Milyen volt a próbafolyamat?
Ez az előadás a korábbiaknál összetettebb. Azt kértem a színészektől, hogy a játék során a komédiától a tragédiáig szinte minden műfajban merítkezzenek meg. Észrevétlenül kell az előadásnak átcsúsznia a mulatságos epizódokból a torokszorító tragédiába, és ezt az ívet nem könnyű bejárni. Ha például megnézi egy élsportoló rendkívül komplikált tornamutatványát, azt gondolhatja: lám, ez nem is olyan nehéz. Holott dehogynem, csak a könnyed megvalósítás természetességet sugall. Ezt a könnyedséget kell meglelnünk.
Az előadás Vas István fordításán alapul, noha van újabb és klasszikusabb magyar változat is. Miért ezt választották?
Kozma András dramaturggal közösen választottuk ezt a fordítást, mert úgy gondoltuk, hogy egy jól mondható, ám némileg elemelt, költői szövegre van szükség, és ez – András meglátása szerint – megfelelt ezeknek a kritériumoknak. Természetesen a próbafolyamat során még sokat csiszoltuk, alakítottuk rajta, hogy minél jobban illeszkedjen a rendezői elképzeléseimhez.
Az előadásból a szereplők olykor kikacsintanak, kibeszélnek. Miért?
Azt akartam hangsúlyozni, hogy a szerep, a képmutatás nem csak a színházban létezik. Amikor a színészek kiszólnak „civilben”, akkor sem biztos, hogy az igazi arcukat mutatják, mert mindannyian hozzászoktunk ahhoz, hogy a mindennapokban is szerepet játszunk, alakoskodunk. A kiszólások ezt az érzést erősítik.
A tolmácsolásért köszönet Kozma András dramaturgnak.
A fotókat Csákvári Zsigmond készítette.
