Egy ilyen projektzenekar-szerű brigádot trombitáltak össze Benjamin Button rendkívül különös életének megörökítése miatt is: abszolút biztosra kell menni, az Oscart, abból is minimum ötöt, nem adják oda akárkinek. Hiába is állna tehát glédába a stáb egy csoportképhez, ekkora emberekből ennyi el se férne egy fotón.
A történet az első, a Nagy Háború utolsó napján kezdődik, akkoriban, mikor egy fia elvesztésébe beleőrülő órásmester visszafelé járó órát avat egy pályaudvaron: hátha ettől visszatér az elhalt gyermek - sietnek megmagyarázni a metaforát, hogy gyengébbek is megértsék a film mélyebb rétegeit. Közben megszületik Benjamin Button, aki valami közelebbről meg nem határozott okból nyolcvanvalahány évesen látja meg a napvilágot, és amíg kis pajtásai az öregek otthonában (melynek lépcsőjén - micsoda szerencse! - a ded fizimiskájától megriadt apuka hagyja újszülött apró aggastyánját) el-elhaláloznak, ő egyre csak fiatalodik. Ezt a sztorit az elmúlt nyolcvannyolc évben vajon tényleg nem vette elő soha egy filmes sem? Úgy tűnik, nem - ám ez még így sem mentség arra, hogy a film e ponton meg is reked, és úgy marad majd' három órán keresztül.
Benjamin ugyanis igen könnyen megbarátkozik helyzetével, ahogy teszi ezt kivétel nélkül minden ismerőse is: ő csak éli életrajzi filmhez épp ideálisan romantikus és közepesen érdekes életét. Erőltetetten korhű és túl hibátlan, de legalább baromi nagyszabású díszletek közt matróznak áll, beleszeret két nőbe és az egyikkel összeházasodik, hogy aztán jó százharmincöt perc alatt a korábban vázolt alaphelyzet elvezessen az első komoly lélektani problémáig: hogyan legyünk példás apák és szerető házastársak, ha küszöbön áll a gyermekké, majd csecsemővé válás?
