Dominika fuvola-, Maria zongora-, Veronika pedig ütőhangszeres művészként tanul. Mi hozott össze titeket?

Maria Valverde: Az öröm! Az, hogy zenét akarunk csinálni.

Ács Dominika: Tényleg így van.

M. V.: Egy bulin találkoztunk Dominikával, ahol nekem nem volt jobb ötletem, mint a Mamma Miából játszani a zongorán. Úgy tűnik, alkalomhoz illően választottam repertoárt, mert összebarátkoztunk. Egy professzorunk már ajánlott minket egymásnak, és így ismerkedtünk meg Veronikával is.

Hogy született ennek az előadásnak az ötlete?

Á. D.: Először csak a cím járt a fejemben: for who was not born – ’a meg nem születettnek’. Szépen lassan nyerte el a formáját a produkció.

Az abortuszról szól?

Á. D.: Arról is, de nem csak arról. Mindenféle veszteségről, olyanokról is, amiket nem lehet látni, amik nehezebben észrevehetők. Személyes történeteket is gyűjtöttünk, hogy minél árnyaltabb képet adjunk a témáról.

Milyen veszteségekről van szó?

M. V.: Egy baba elveszítéséről, vetélésről, gyászról, de akár olyan beteljesületlen életekről is, amikor valakiben nem születik meg az az ember, aki lenni szeretne. Hogy miért történik ez? Mert a traumák kötik a múlthoz, és nem érzi szabadnak magát hozzá, hogy átlépjen rajtuk.

T-Potzner Veronika: Minden ember önálló individuum, mindenkinek megvan a saját élettörténete, és így a veszteségeinek megítélése, mint legtöbb esetben a művészetének is, szubjektív. Innentől viszont az egyén befogadóképessége dönt a szóban forgó veszteség megítéléséről és feldolgozásáról.

Személyes élményekből is táplálkoztok?

Á. D.: Minden művész személyes élményekből táplálkozik, ebben nincsen semmi rendkívüli.

M. V.: Először az fogott meg Dominika ötletében, hogy sokféle zenei stílussal számol. A klasszikus zene elszigetelt területe a zenének, és engem mélyen foglalkoztat, hogyan lehetne szabadabb, élményközpontúbb, kevésbé száraz és akadémikus.

Milyen zeneművek vannak láncba fűzve?

Á. D.: Egy Schubert-mű (Elszáradt virágok) szolgál mottóul az elején, amit hárman játszunk – Veronika marimbájával együtt.

T-P. V.: Szerepelnek a műsorban Bartók és De Falla művei is, valamint jazzes, könnyedebb dalok. Mivel a triónk nem éppen hagyományos felállás, átdolgoztuk ezeket a műveket. A zeneszerzők alkotásait és azok tökéletességét tisztelve használjuk fel a művet, hiszen az előadás témája és dramaturgiája szokatlan megoldásokat kívánhat, mi pedig szeretnénk élni ezzel a szabadsággal.

Milyen hangszereket hozol a színpadra?

T-P. V.: A marimbán túl egy kisebb dobszettet, cayont, shakert, bongót, tikfát, esőcsináló botot és hasonló kisebb ütőhangszereket.

Énekeltek is az előadásban. Szokatlan egy hangszeres művésztől, hogy ilyesmire adja a fejét, pedig, ha jól sejtem, a legtöbben azért tudnak.

Á. D.: Nem minden zenész tud énekelni, legfeljebb hallják, ha hamisak, mert a fülük jó.

Mit mondanátok a kollégáitoknak? Kövessék a példátokat? Legyenek performansszerű, dramatizált előadások, legyen műfaji szabadság, ének, mozgás?

M. V.: Nem, nem! De azt mindenki kérdezze meg magától, hogy mit is szeretne igazán! A klasszikus zenészeknek kész karriertervet nyújtana az oktatás, hiszen szólistákat képeznek az egyetemen, akik nagyvárosok között turnéznak és rangos zenekarok élén játszanak majd. De az igazság az, hogy nincsen szükség ennyi szólistára, a legtöbbeknek úgyis meg kell találniuk a maguk útját. Szóval minden fiatal zenésznek érdemes elgondolkodnia, hogy mi lenne az, ami megkülönbözteti, ami egyedivé teszi, amit a saját útjának érez.

Miben lesz más ez az előadás, mint egy hagyományos koncert?

M. V.: Közel leszünk a közönséghez, és nem egy emelvényről fogunk játszani.

Á. D.: Nem egyetlen történetet mesélünk el, de van egy határozott ívű dramaturgia. Szeretnénk meghatni a hallgatókat.

Sírni fogunk?

M. V.: Reméljük!

Á. D.: És nevetni is. Amit talán még nehezebb elérni.

Együtt marad a triótok egy újabb projektre?

M. V.: Az már kiderült, hogy nagyon jól dolgozunk együtt, szóval én remélem.

Á. D.: A CEU-n megtartott premier után lesz még egy előadás a Lumenben, de én már azon ügyködöm, hogy külföldre is el tudjuk vinni. Számomra nem kérdés, hogy együtt maradunk. Mások vagyunk más vérmérséklettel, de összetartunk és összetartozunk.

Az előadás május 7-én látható a CEU-n a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Fotók: Turi András