A Szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezményt 2003-ban fogadta el az UNESCO, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének közgyűlése, és 2020 júliusáig 180 állam csatlakozott hozzá. Magyarország 2006-ban harminckilencedikként kapcsolódott az egyezményhez.
Egy adott ország szellemi kulturális öröksége lehet szóbeli hagyomány, tradicionális előadó-művészet, egy társadalmi szokás vagy rítus, a természettel és a világegyetemmel kapcsolatos ismeretek, valamint a hagyományos kézműves termékek előállításához szükséges tudás és készség. Az egyezmény célja az élő közösségi gyakorlatok megőrzése, a kulturális sokszínűség kölcsönös elismerése, valamint a nem tárgyiasult és gyakran kihalással fenyegetett kifejezési formák jelentőségének tudatosítása, az örökségelemek védelme. Mi most a magyar szellemi kulturális örökség széles tárházából válogattunk.
A kézműves üvegkészítés
2022 az üveg éve volt, amikor is egy éven át volt alkalmunk itthon és szerte a világban rácsodálkozni erre a sokszínű és gazdag technikai palettával rendelkező anyagra. Az üveg évezredek óta része az ember mindennapi életének, amelyet számtalan régészeti lelet bizonyít. Az üvegtárgyak életünk szinte minden színterén jelen vannak, a hétköznapjaink szerves részei. A magyarországi üvegművesség, amely a német és a velencei típusú üvegfúvásban gyökerezik, és története a 13–14. századig vezethető vissza, 2021-ben került fel az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére. Bár a magyar üvegművességnek rengeteg kihívással kellett szembenéznie a történelem során, időről időre újjá tudott születni.
A magyar üvegművészek rengeteg találmányt halmoztak föl, a hazai alkotások ezért is kedveltek a kortárs tengerentúli, ausztrál, amerikai, illetve nyugat-európai gyűjtők körében. Üveggyárainknak olyan saját specialitásai voltak, mint az ajkai überfangos üveg, a karcagi fátyolüveg vagy a parádi lüszterfestés. A hazai szilikátipari szakemberek, legyenek művészek, alkotók, restaurátorok, csiszolók vagy üvegfúvók, igyekeznek átörökíteni ezt az értékes tudást. Emellett egyetemeken, középiskolákban és tanodákban is folyik üvegművesképzés, több egyesület számos programja védi és terjeszti az üveges örökséget.
A matyó viselet
Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese hasztalan kérlelte a gonoszt, hogy adja vissza neki, az ördög kikötötte: „Akkor kapod vissza a szerelmedet, ha elém hozod kötényedben a nyár legszebb virágait!” Bajban volt a lány, hiszen éppen tél volt, de aztán kifundálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert rózsáit, és azt vitte cserébe a párjáért. Így szól a matyó hímzés legendája, mely a magyar nyelvterület hímzőhagyományán belül a leggazdagabb motívum- és színvilággal rendelkezik. A matyó hímzés az Alföld északi részére, Matyóföldre jellemző, fő lelőhelye Mezőkövesd, Szentistván és Tard. Eredetileg csak piros, kék, sárga, zöld és fekete fonalat használtak, de később megjelent a lila és a már alkalmazott színek árnyalatai.
Legismertebb motívumai a matyórózsa, szívrózsa, cserfarózsa, a cipe (cipő), a madár és a macskafark (csigavonal), de megjelennek a tulipános levelek és bimbók is. A 19–20. század fordulóján a különleges gótikus vonalú mezőkövesdi női viselet már a legismertebb paraszti öltözékek közé tartozott. Az Alföld-szerte híres mondás, miszerint „hadd korogjon, csak ragyogjon”, nagyon illett rájuk, hiszen ha a ruha tulajdonosa szegénynek számított, a ruhája akkor is biztosan gazdagon díszített volt. Hagyománya annak ellenére változik, hogy a folklór és a népviselet, a néptánc és a rítusok áthagyományozója. Ma is élő, mindennapi eleme a kultúránknak, ám generációról generációra újrafogalmazzák – éppen ezért különösen értékes; 2012 óta gazdagítja az UNESCO reprezentatív listáját.
Bajai halászlé
Minden év júliusának közepén ezrek gyűlnek össze, és több száz bográcsban rotyog a tüzes színű leves a halászlé városában, Baján. A régi halász- és molnárhagyományok szerint piros fűszerpaprikával, bográcsban, alaplé nélkül készül, a halat nem passzírozzák, hanem darabokban főzik meg hozzá. Titka az is, hogy szinte minden család másként főzi, apró, apáról fiúra szálló fortélyokat csempészve az alapreceptbe. A halászléfőzés a kezdetek óta férfifeladat, a mondás úgy tartja, hogy amelyik bajai férfi nem tud halászlevet főzni, az nem is igazi férfi. Baja város alapításának 300. évfordulóján, azaz 1996-ban rendezték meg az első Bajai Halfőző Fesztivált, amely azóta a rekordok könyvébe is bekerült.
Tojásírás
A hímes tojás a kereszténység legnagyobb ünnepéhez köthető, a feltámadás, a termékenység, az újjászületés egyetemes szimbóluma. A tojásírás nem magyar sajátosság, az egész Kárpát-medencében ismert díszítési technika, mégis jól meghatározhatóak a hazai tájegységekre jellemző sajátosságok. A tojásírás a ma is élő ünnepi hagyományok közül az egyik legelterjedtebb: míg régen a paraszti kultúra része volt, ma a városokban is népszerű, ismert és elismert aktív tevékenység. Tradicionálisan női kézművesség, de ma már egyre ritkábban fordul elő, hogy a nők otthon együtt készítenek hímes tojásokat. Az egykor anyáról lányára szálló hagyományt ma már többségében népi iparművészek, a Népművészet Ifjú Mestere és a Népművészet Mestere címekkel kitüntetett alkotók éltetik. Az, hogy a tojásírás felkerült az UNESCO listájára, remélhetőleg segít abban, hogy e nagy múltú művészet jövője biztosabb legyen.
A szilvalekvárfőzés szatmár-beregi hagyománya
Sötét, csaknem fekete színű, keményre főzött, de még kenhető, cukor és tartósítószer hozzáadása nélkül készült termék. Ez nem más, mint Szatmár „fekete aranya”, a jellegzetes illatú és zamatú szilvalekvár, amelynek főzése az ország legkeletibb vidéke, a Szatmár-Beregi-síkság több száz éves hagyománya. Az ott készülő lekvárnak a mai napig nincs párja, ám arra a kérdésre senki sem tud válaszolni, hogy milyen fajtájú szilvából készítik. Annyi viszont biztos, hogy az úgynevezett „nemtudomszilva” rendkívül zamatos, apró szemű gyümölcs, és az éghajlati adottságoknak köszönheti kiválóságát.
A lekvárfőzés közösségépítő, az összetartozást és a lokális identitástudatot erősíti, és bizony nem a főzéssel kezdődik. A gyümölcs verése, leszedése, válogatása, mosása, az ott élők által ciberézésnek nevezett főzése, majd a megfőtt gyümölcs sűrítése hosszú munkafolyamat, amely akár reggeltől másnap reggelig is eltarthat. A szilvalekvár-készítés receptje ugyan a legtöbb családban ma is nagymamáról unokára száll, a főzésben való részvétel sokak számára megadatik: az ugyanis turisztikai események, gasztrofesztiválok kedvelt programja.
A mohácsi busójárás
A mohácsi sokácok messze földön híres tavaszváró, téltemető népszokása, a busójárás volt az első magyarországi szokás, amely az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listáján helyet kapott, és mára Mohács városának szimbólumává vált. A hagyomány eredetét gyakran a törökűzés legendájával is magyarázzák, amelynek valójában nincs történeti alapja. Sokkal inkább hihető az, hogy a balkáni eredetű sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, amely aztán Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját.
A télűző fesztivál, a „farsang farka” három napig, farsang vasárnapjától húshagyó keddig tart, amelynek csúcspontja a karnevál. A busók a hagyományoknak megfelelően öltöznek fel: bocskort, csizmát, fehér vászongatyát, bundájával kifordított, derékban kötéllel vagy lánccal összekötött birkabőrt viselnek, melyre egy vagy több kolompot aggatnak fel. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartják. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett, birkabőr csuklyás álarc.
Az ünnepet az önkormányzat és az úgynevezett busócsoportok közösen szervezik – ez valójában egész éves készülődést jelent. Az ünnep jelképévé vált maszkot hivatásos maszkfaragók, népi iparművészek készítik, akik számontartják egymást, stílusuk a munkákon felismerhető. Régebben a zajosan vonuló, „bao-baózó” busócsoportok házról házra jártak, ahol jókívánságaikat, télűző praktikáikat étellel és itallal jutalmazták a lakók – mára egy egész várost felbolydító eseménysorozattá fejlődött a menetelük.
A mai események központja a Széchenyi tér, és az egész rengeteg hang- és fényhatással jár: ágyúval lőnek, máglyát égetnek, zajt csapnak, amivel csak lehet. Farsangvasárnap kelnek át a busók a Dunán, ekkor van a felvonulás, ekkor bocsátják vízre a tél koporsóját, és erre az estére készül a legnagyobb máglyarakás is.
A solymászat
A magyarság solymászati múltja több mint ezer évre tekint vissza, hozzátartozik a magyarságtudathoz, és mint ilyen végigvonult az egész történelmén, ahogyan a Magyar Solymász Egyesület honlapján is áll: „A solymászat mestersége örök: a múltból él, illeszkedik a jelenhez, s a hagyományokból szerzett tudás alapján bővíti a jövőt.”
A solymászat nemcsak a ragadozó madárral történő vadászatot jelenti, hanem egy közösségi életformát is, amelynek középpontjában a ragadozó madarak és a természet szeretete, a vadászat ismerete, a vadászmadarak betanítása, tenyésztése, valamint a fiókák felnevelése áll. Ez a vadászat leghumánusabb módja, hiszen a madár szabadon repülve zsákmányt ejt a maga természetes állapotában, a vadnak tisztességes esélye van a menekülésre, a sebzés minimális.
A solymászat világszerte reneszánszát éli. A solymászok számára az évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Solymásztalálkozó a legkiemelkedőbb szakmai esemény. Emellett az országszerte több helyszínen és alkalommal megrendezett közösségi solymászrendezvények hozzájárulnak a hagyományok ápolásához, a szemléletformáláshoz, a solymászati tudás átadásához, valamint e történelmi örökség iránti tudat erősítéséhez.
A kékfestés
A kékfestés egy textíliákon alkalmazott színmintázási technológia, amely nevét onnan kapta, hogy a minta eredeti formájában jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg. A különféle kelmék egyszínűre színezése és mintázása az ősi mesterségek közé tartozik. Az indigót már a középkorban is ismerték, de a kékfestés csak a 18. század végén vált honossá nálunk. A magyarországi festőmesterek számát egyéni vándorutak és a családi áttelepülések növelték. Így került Magyarországra a Kluge család a szászországi Sorauból, amely aztán hét generáción keresztül folytatta nálunk a mesterséget.
A kékfestés alapvetően az úgynevezett gátlónyomás technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely az ezután felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. „A kékfestés textilmintázási és festési eljárás, amely során mintafák segítségével védőmasszát viszünk fel a természetes anyagból készült textilre, majd indigóval megfestjük, végül pedig kiöblítjük belőle a fedőmasszát, hogy az alatta lévő fehér minta láthatóvá váljon. A kék színt régen elsősorban feltehetően a festékanyag tartóssága és praktikus viselhetősége miatt választották, majd az évszázadok során hagyomány lett a viselése” – ezt Gerencsér Enikő, a kékfestés Junior Prima Díjas nagykövete mondta egy korábbi interjúnkban.
A kézi technológián alapuló szakma a modernizáció és a vele járó tömegtermelés miatt háttérbe szorult, hazánkban már csak hat család űzi a mesterséget. Bár ez a szám kevesebb, mint az előző évtizedekben, még mindig több műhellyel büszkélkedhetünk, mint a legtöbb országban.
A verbunktánc
A verbunk férfi néptánc elnevezése a német werbung, azaz toborzás szóból ered, hiszen a katonák verbuválása táncos mulatsággal járó esemény volt. Az új tánctípusok közé tartozó verbunk két változata, a szóló és a csoportosan járt körverbunk elemei a korábbi férfitáncok hagyományaiban gyökereznek. Szabad, rögtönzött jellege kapcsán a romantika korától kezdve a magyar virtus és szabadság egyik legkifejezőbb megnyilvánulásának tekinthető.
A verbunkos a 19. század folyamán egyet jelentett a magyar zenével. Elemei, az úgynevezett ungarizmusok szinte minden európai szerző zenéjében nyomot hagytak, de Erkel Ferenc és Liszt Ferenc zenéjében is erős verbunkos befolyással találkozhatunk. A magyarországi táncházmozgalom hatására az 1970-es évektől felelevenített verbunk országszerte különleges helyet foglal el a táncegyüttesek repertoárjában.
A halasi csipkevarrás
1902 decemberében a Magyar Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállításán mutatta be Dékáni Árpád rajztanár és Markovics Mária fehérnemű-varrónő az azóta világhírűvé vált halasi csipkék első darabjait. Az 1903-ban megrendezett Iparművészeti Kiállításon aranyérmet szavaztak meg a halasi csipkének, és az 1904-es világkiállításon St. Louisban már elkápráztatta a nemzetközi közönséget is, megelőzve ezzel az akkor már ismert brüsszeli csipkét.
A halasi csipkevarrás a magyar népművészet fontos része, mely a 20. században méltó vetélytársává vált a brüsszeli és a velencei csipkének. Elkészítése aprólékos, időigényes, százszázalékos kézimunka, amelyet hófehér, leheletfinom cérnával és szinte láthatatlan tűvel végeznek. A halasi csipke jellegzetessége, hogy kézzel varrott. Az erőteljes mintarajz vonalán vezetik végig az alapszálat, amelyet huroköltésekkel fognak le. A mintarajz szállal történő befedése után a 60-féle tradicionális öltéstechnikával bestoppolják a kimaradt részeket, amelyek így plasztikusan kiadják a tervezett alakot. A halasi csipke hivatalos védjegye 1935 óta a három egymáson keresztbe fektetett hal; a motívum még a legkisebb, két-három centiméteres csipkén is megtalálható. A munka időigényességét mutatja, hogy van 4–5 és van akár 4500–5000 munkaórával elkészült csipke is.
Az idők során a kézzel varrt csipkére nem tudott hatni az elgépiesedett világ, épp ez teszi a világon egyedülállóvá. A halasi csipkéből készült alkotások több világkiállítás nagydíját is elnyerték, és a magyar állam ajándékaként előkelő, híres emberek is megkapták magyarországi látogatásuk alkalmából.
A szegedi papucs
„A szögedi papucsnak nincs párja” – vélik a szegediek, és mindazok, akik kicsit is beleássák magukat a papucs történetébe, bizonyára igazat fognak adni nekik. A tradicionális, hímzett fejű papucs teljesen egyedi, varrott technológiával készül, a lábbeli fejét és talpát még nedves állapotban a visszájára fordítják, így varrják össze, majd visszafordítják, kaptafára ütik és díszítik. Felső része leggyakrabban bőrből, bársonyból, selyemből vagy flitterrel, gyöngyvarrással ékesített szövetből készül. A színpompás lábbeli a 19. században vált a városi viselet részévé. Elterjedését az utcáknak az 1879-es nagy árvíz utáni lekövezése tette lehetővé. Ma is része az újasszony-viseletnek a szegedi lakodalmakban, néptánccsoportok is használják, újragondolt változatai pedig egyre népszerűbbek mindennapi, kényelmes és egyedi viseletként.
A lipicai lótenyésztés
Mindegy, hogy fogatban vagy díjlovagló négyszögben, az igazi lókedvelő a lipicait akár száz másik között is felismeri, tartja a mondás. A fajta eredete több mint 400 évre nyúlik vissza, amikor 1580. május 19-én döntés született egy hercegi ménes felállításáról a köves, karszttetőn fekvő Lipizzán. A császári udvar számára kívántak itt kiváló, tűrőképes, a pompát, a gazdagságot minden jellegében mutató lovat előállítani. A magyarországi lipicai lótenyésztés az 1800-as évek elejére vezethető vissza, amikor Napóleon seregei elől menekítve Mezőhegyesre telepítették át a ménest Lipicáról. A háborús veszélyek elmúltával sem tért vissza minden ló Lipicára, hanem a közben felduzzadt ménes egy része a mezőhegyesi katonai ménesben maradt.
Ez a lófajta igen tanulékony, engedelmes, jó munkakészségű, ellenálló, nincsenek magas igényei, elsősorban fogathajtásra és díjlovaglásra alkalmas. Tenyésztése több mint 430 éve ugyanazon elvek alapján történik, ennek köszönhető az egységes megjelenése és a katonai, polgári és mezőgazdasági használatra való alkalmassága. Egyre gyakrabban használják a lovassportokban, és az előadó-művészetnek is nagy kedvence. A lipicai lovakat országszerte számos magántenyésztő tartja, a központi génállomány az Állami Ménesgazdaság Szilvásvárad tenyészetében található, amely emellett gyakorlati oktatási helyszínként és kutatási területként is szolgál.
A szellemi kulturális örökség teljes listája itt érhető el.
Felhasznált irodalom: SZELLEMI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MAGYARORSZÁGON (szellemikulturalisorokseg.hu)
