Szilágyi B. András művészettörténésszel, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) oktatójával a beszélgetés első részében az üveg természetének, európai helyzetének és a művészetben betöltött szerepének témáját jártuk körül, míg a folytatásban a magyar üveg és a magyar üvegművészet áll a középpontban.
Talán kevésbé került a figyelem középpontjába, de a magyarországi üvegművesség 2021-ben felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére. A magyar üveg helyzete azonban ennél árnyaltabb.
A magyar üvegművészet abban a formában, ahogy például magyar kerámiáról beszélhetünk, nem létezik. A magyar kerámia sokkal jobban köthető a népi kultúrához, a népművészethez, a népi kincshez. A magyar üvegművészet ennél mindig sokkal kozmopolitább volt. Természetesen ezzel nem tagadva, hogy az a fajta magyar népi üveg, ami például Parádon vagy Pécs, a Mecsek és a Bakony környékén volt, az érvényes történet. A magyar népi üveg ma már egyáltalán nem olyan élő hagyomány, mint például a magyar népi textilművészet. Az egykori üveges dinasztiák vagy kihaltak, vagy nem folytatták, vagy a gyári körülmények megszűnését követően tűntek el.
Az üzemek bezárását – tavalyelőtt történt az utolsó Ajkán – tragédiaként élte meg a magyar üvegművészet, hiszen a gyártási bázis és a gyárakhoz kapcsolódó tudásbázis is megszűnt. Szinte vadászni kell azokat a régi szakembereket, akik még értenek az üveghez, és nagyon fontos feladata lenne a magyar üvegművészetnek, illetve a kulturális vezetésnek, hogy megmentsék ezt az örökséget.
Miközben a magyarországi üvegművességet szellemi örökséggé nyilvánították, művelőiknek folyamatos fenyegetettséggel kell szembenézniük, hiszen például az energiaválság az üveget pária anyaggá tette.
Már a rómaiak is – kezdhetnénk a magyar üveg történetét, de a história összetettebb...
A történelem során Magyarországon többször is megszületett az üvegművészet, amely mint a főnixmadár, újra és újra föltámadt hamvaiból. Pécs környékéről már a római korból sok lelet került elő, azután a honfoglalás és a történelem viharai elsodorták az üvegművességet, viszont az Árpád-korban ismét megtalálhatók az üveghuták, a különböző kisebb üvegműhelyek, amelyeket majd a török kor söpör el. Újabb állomásként a 17–18. században éled újjá, amikor Bethlen Gábor fejedelem Muránóból hoz be üvegműveseket, s belőlük lesznek majd az erdélyi üvegművesség alapjait letevő nagymesterek. Az ő munkásságukat később német mesterek veszik át, és sok esetben már a szászokhoz fog kötődni kulturálisan az erdélyi üvegművesség, amibe azután a magyarok is bekapcsolódnak. A felvidéki üvegművesség pedig a sziléziai és csehországi üvegművességhez való kapcsolódást hozza létre. Olyanról tehát, hogy magyar üveg, nem nagyon lehet beszélni, mert inkább közép-európai üvegről van szó, ami Erdélytől a Felvidéken keresztül Csehországig tart, aminek vannak különböző leágazásai, és ami akkoriban egy nagy, egységes üvegművességi, üvegművészeti „dialektust” alkotott. Tehát az üvegművészetben is megtalálható egy művészeti nyelvi kontinuum, amely elkezdődik valahol Szászországban, véget ér valahol Erdélyben, és ebbe csatlakozik bele Magyarország.
A magyar nemzeti üveg atyjának tekintett Sovánka István (1859–1944) egy liptószentmiklósi szlovák nyelvű családba születik, de végül Székelyföldön hal meg. Úgy tekintjük őt a magyar nemzeti üveg megteremtőjének, hogy egy szlovák ember, aki Erdélyig jut.
A trianoni békeszerződéssel azután jelentősen változások történnek, hiszen a fő gyártási központok a Felvidéken és Erdélyben voltak. Az első világháború után teljesen új helyzet állt elő, mert a magyar üveg történelmi központjai más országokhoz kerültek. Ekkortól kezdtek fölértékelődni azok az üvegműves központok, amelyek a korábbiakban egyáltalán nem voltak se művészeti szempontból izgalmasak, se pedig gyártási szempontból kiemelkedőek. Ezek közé tartoznak például a Bakony, a Mecsek, a Bükk és a Veszprémi-hegység kis üveghutái. Ilyen Ajka, Parád, Tokod és társaik, illetve a baranyai pécsi központú huták. Ezek fölértékelődtek, és ekkor jöttek létre azok az új központok, amelyek ma is érvényesek.
Ebbe az újraépülő, újraszerveződő, a semmiből létrejövő magyar üvegművészetbe tört be a ’30-as években Báthory Júlia (1901–2000). Ő volt az első olyan üvegművész, aki a teljes alkotói életművét az üveg anyagában hozta létre, s akire azt lehet mondani, hogy autonóm üvegművész. Ő a hideg üvegmegmunkálás nagymestere volt, síküvegekben, csiszolatokban és homokfúvásban gondolkodott, a meleg üveggel majd a '60-as években kezdett el foglalkozni a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium). A másik ilyen úttörő személyiség Veress Zoltán (1901–1965), aki a meleg üvegmegmunkálás, üveggyártás úttörőjének, polihisztorának tekinthető. Magyarországon minden kettejük személyéhez vezethető vissza. Olyan alapjait tették le a magyar üvegművészetnek, ami a mai napig hat és a mai napig érvényes. Amikor 70 éve, 1952-ben létrejött a Kisképzőn az üveg szak, az világszinten is különleges dolog volt, mert az üveget ipari megközelítéssel tanították, tehát mint mesterséget, ipari munkát. Az üveg nem volt része a művészeti képzésnek, és ebből a szempontból abszolút úttörő volt a Kisképző üveg szakja mint az első, művészeti képzésbe illesztett oktatás. A szak indításának volt egy nem titkolt politikai indíttatása is, főleg 1958-at követően, amikor az volt a cél, hogy a magyar üvegipart a semmiből újra föltámasszák a KGST keretein belül. Akkor gyakorlatilag hatalmas iparfejlesztés vette kezdetét, ami azt eredményezte, hogy a meglévő hat üveggyárból a ’70-es évek végére 16 lett. Nagyon sok olyan helyen épült üveggyár, ahol ennek korábban semmilyen alapja nem volt, vagy olyan minimanufaktúrák voltak, mint például a karcagi, amelyek azután több száz embert foglalkoztató, nagy gyárakká lettek felduzzasztva. Ezeknél megjelent a szakemberigény is, elsősorban a gyári ipari formatervezés területén, és ide sokan a Kisképzőből érkeztek. Ez főleg az első generációt jelentette, akik szinte az érettségit követően azonnal helyet és állást találtak ezekben az újonnan nyíló, illetve fejlődő üveggyárakban. Az Iparművészeti Főiskola üveg szakának megjelenéséig a magyar üvegművészek első generációja kizárólag Báthory Júliától és a Kisképzőben tanulta meg az üvegművészetet, és onnan indulva váltak olyan nagy sikerű és nagy hatású művészekké, mint például Hamza Erzsébet vagy Németh Magda – utóbbinak szinte az egész élete az Ajkai Üveggyár művészeti vezetéséhez és igazgatásához kapcsolódik.
A magyar üveg azért különleges, mert innovatív. A magyarok rengeteg találmányt halmoztak föl. Suha Zoltánnak, a Karcagi Üveggyár igazgatójának – Veress Zoltán tanítványának – magának egyedül kétezer különböző üvegszabadalma van. Ez is mutatja, hogy a magyar gyárak, a magyar mérnökök, szilikátipari szakemberek és a tudományos világ rendkívül innovatívan állt hozzá az üveghez. Itt megemlíthetők akár a Tungsram hőálló üvegei, akár a híradástechnikai üvegek vagy a fátyolüveg Karcagon, vagy Báthory Júlia hatalmas, innovatív találmánya, ami a homokfúvás művészi alkalmazását jelentette, de a csiszolás terén elért jelentős fejlesztéseit, teljesen új szemléletű művészi megközelítéseit is mondhatnánk. Olyan találmányokat hoztak létre, olyan egyedi megmunkálásokat alakítottak ki a magyarok, amivel gondolati téren és a leleményesség területén tudtak újat alkotni.
Üveg szak születik – az Iparművészeti Főiskola
A főiskolán 1965-ben – a díszítő szobrász szakból kinőve – indult el az üveg szak Z. Gács György vezetésével, akinek a kezdetektől Bohus Zoltán volt a tanársegédje. Bohus jelenléte a főiskolán az első pillanattól meghatározó volt az oktatásban, de a igazából a ’70-es évektől vált az üvegművészet vezetőjévé és meghatározó alakjává. Ezzel párhuzamosan a magyar stúdióüveg – vagy képzőművészeti üveg – is virágzásnak indult, és a Báthory-tanítványok után ez volt második nagy hullám, a második nagy generáció, amely a mai napig érvényes, és amelynek tagjai mai napig meghatározó szereplői a magyar üvegművészetnek. A kör tagjai főleg hideg megmunkáláson alapuló, a ragasztást és a csiszolást kombináló, autonóm szobrászi üveget alkotnak, amit saját innovációikkal és invencióikkal vegyítenek. Ettől kezdve mondható, hogy van egyrészről a magyar üvegdizájn, ami sokkal inkább az üveggyárakhoz és a gyártáshoz kapcsolódik, és van az autonóm stúdióüveg, az autonóm művészi üveg.
A meleg üvegmegmunkálás mestere Horváth Márton volt, aki közel negyven éven át, szinte a haláláig oktatott is. A meleg üvegmegmunkálás egy idő után önálló utakon indult el, ez főleg a bárdibükki művésztelepet jelenti, ahol spontán nemzetközi vonal kezdett megjelenni. A Bárdibükkön hutát fölépítő és ott dolgozó alkotók külön csapatot képeznek.
A magyar üvegművészet főbb vonulatait tehát a Bohus-tanítványok, a bárdibükki csoport és Báthory Júlia, illetve tanítványai alkotják. Ez utóbbiak közé tartozik fia, Szilágyi András, illetve menye, Kovács Júlia is. Szilágyi András nagyon sok elveszett Báthory-művet alkotott újra a '92-es kiállításra, és az általa elkezdett szemléletből nőtt ki végül Kovács Júlia művészete is, aki kiváló volt a gyári tervezésben is. Ő Nagykanizsán hozott létre olyan hőálló edénycsaládokat, amelyeket a mai napig gyártanak, illetve egészen a 2000-es évekig sikerterméknek számítottak. Az általa tervezett üveg citromfacsaró és almareszelő nemzetközi formatervezési díjakat is nyert, és a mai napig megtalálhatók a boltokban. De ő volt az is, aki az üvegsamott kísérletei révén Ferenczy-díjat kapott. Alapvetően ez a három hagyományos kör emelhető ki, még ha voltak is természetes átfedések, hiszen például a Magyar Üvegművészeti Társaságot (MÜT) még együtt alapították meg.
Mi jellemzi a következő nemzedéket?
Az újabb generációt azok a fiatalok alkotják, akik leginkább a 2010-es években kezdték el tanulmányaikat. Még tanította őket Bohus Zoltán vagy Horváth Márton, de művészetük alakulásához már hozzájárultak a külföldi utak. Sokan mentek Dániába, Csehországba, Németországba tanulmányutakra. A most 30-as, 40-es éveikben járóknak önálló elképzeléseik vannak, és nem igazán köthetők egyik korábbi csoporthoz sem. Talán az egyik fontos jellemzőjük, hogy egymással sem feltétlenül vannak szoros kapcsolatban, mindenki a maga útját járja, a saját ösvényeit tapossa.
Milyen a magyar üveg?
A magyar üvegművészetnek mindig volt egyfajta újító hangulata, körülvette egy modern, nemzetközi atmoszféra, és ezt képviselte már Báthory Júlia is. A magyar üveg az anyag legjobb tulajdonságához, az adaptivitáshoz kapcsolódik, sok-sok művészi innovációval és találmánnyal. A magyarok máshogy nyúlnak az üveghez és mást csinálnak vele. Sokkal bátrabbak és ez a bátorság rendkívül kapós Nyugaton. Ahol van egy beállított ipar, beállított rendszer, ott általában azt a bizonyos termékskálát, azt a bizonyos rutint tanulják meg a mesterek, és azt végzik évszázadok óta. Magyarországon éppen amiatt, hogy ez hiányzik vagy csak nyomokban van meg, óriási bátorsággal nyúlnak az anyaghoz. A magyar üvegművészek alkotásai emiatt kedveltek a kortárs tengerentúli, ausztrál, amerikai, illetve nyugat-európai gyűjtők körében, és sok olyan művészünk van, aki szinte már csak megrendelésre dolgozik.
Léteznek magyar üvegművészeti centrumok?
Valójában a Kisképzőnek köszönhető, hogy elindult a magyar üvegművesség, de most már vidéki helyszínek is beléptek. Főleg Győrt emelném ki. Hefter Lászlónak és az ő tanítványainak köszönhetően Győrben is vannak most már üvegművészek. Az ő munkássága nagyon jelentős, és Lukácsi Lászlóval ketten ők a magyar üveg akadémikusai a Magyar Művészeti Akadémián belül. Hefter művészetpedagógiai szempontból is fontos életművet hozott létre azzal, hogy a győri Kovács Margit Gimnáziumban elindította az üvegesképzést, illetve a Hefter Galéria révén a kortárs magyar üveg egyik legátfogóbb gyűjteményét teremtette meg Pannonhalmán, de alkotóként is letette a névjegyét a magyar üvegművészetben.
Mennyire lett sikeres az üveg éve itthon?
Már az év elején voltak olyan gyűjteményes kiállítások a Klebelsberg Kúriától kezdve a Koós Ágnes-féle Kisképgalérián át egészen az Iparművészeti Szalonban megrendezett seregszemléig, ami az év első felében egyértelműen mutatta a jelenlétet. Nagyon sok gyűjteményes és nagyon sok egyéni kiállítás volt, és egészen biztos, hogy az üveg és az üvegművészet bekerült a művészeti közbeszédbe, a köztudatba. A nagyszabású kiállításokhoz különböző programok, rendezvények is csatlakoztak, a Nemzeti Szalonhoz és a Közös térhez kapcsolódva például egy mobil üveghuta működött a Műcsarnok mellett, hatalmas sikerrel. Nemrég zajlott le a Glass Art NOW! Belgrádban, és reményeink szerint más külföldi helyszíneken is be fogja tudni mutatni a magyar üvegművészet színe-javát. De könyvek is vannak előkészületben. Ez a lendület valószínűleg nem marad abba pusztán azért, mert véget ért az üveg éve, hiszen olyan szakmai kapcsolatok, kezdeményezések, kiállítások jöttek most létre, amelyek valószínűleg a jövőre is kihatnak.
Mennyire lehet optimistán tekinteni a jövőbe?
A magyar üvegnek erőteljes anyagi háttérfeltételekre van szüksége, mert mind nyersanyag, mind munkaerő tekintetében importra szorul. Az alapanyagokat vagy a korábbi szlovákiai forrásokból, vagy nemzetközi forrásból kénytelen beszerezni, emellett az összes üveggyár gázzal működik, amire elektromos árammal segítenek rá, és ez az a kettő, ami nincs. Illetve amiről le kellene szokni. Az energetikai megújhodás, az energetikai átalakulás az üvegművészet létfeltételét érinti, mert az üveg drága anyag.
Jelenleg mindenki az energiaválság hatásainak kivédésén, illetve a magyar üvegművészet egyben tartásán és új jövőbeli lehetőségein dolgozik, és ez szerintem új helyzetet fog teremteni. Ügy gondolom, hogy az eddigi önálló miniműhelyek helyett – vagy mellett – sokkal inkább a manufakturális szintű együttműködéseké lesz a jövő. Visszatérhet az az időszak, ami talán a magyar üveg történelmi állapotaihoz jobban passzol, hogy kisebb manufaktúrákban, kisebb gyárakban folyik majd a munka. Szerintem van jövője a magyar üvegnek és a magyar üvegművészetnek, mert a megszűnések és a bezárások, a sötét periódusok után mindig egy újabb reneszánsz, megújulás következett, ami az anyag saját természetéből, illetve a magyar üveg innovatív és megújuló szellemiségéből is adódik.
Nyitókép: Lukácsi László alkotása a HuGlass tárlaton. Fotó: Beliczay László / Kultúra.hu
