Nemrég mutattad be a társulatoddal a Jancsi és Juliska című mesedarabot, amelyben a kisfiad, Iványi Mirkó játszotta Jancsit. Nem ez az első eset, hogy őt rendezed, főszerepet azonban eddig még nem bíztál rá.
Mirkó 13 éves, és a Magyar Táncművészeti Egyetem modern tánc tanszék előkészítőjére jár. Polihisztornak is nevezhetném, hiszen kisgyermek kora óta sok minden érdekli, számos dologban tehetséges. Mint tornász kimagasló eredményeket ér el országos versenyeken, diákolimpiákon, breaktáncol (ezt a tudását egyébként ebben az előadásban is megmutatja). Országos szavalóversenyen harmadik helyezést ért el, és a rajzaival is felhívta magára a figyelmet: egy korábbi, Magyar népmesék című táncjátékban a vizuális hátteret az ő rajzai alkották. Dobol, zongorázik, de sokrétű összművészeti gondolkodása és képességei ellenére tartja magát ahhoz, hogy hozzám hasonlóan koreográfus szeretne lenni.
Fontos volt számomra, hogy ha a Jancsi és Juliska történetét színpadra állítom, ne fiatal felnőtt táncosok, hanem két gyerek játssza a főszerepeket. Liza (Gulyás Liza második évfolyamos balettművész egyetemi hallgató – a szerk.) és Mirkó gyönyörűen működnek együtt! Magamat főként rendezőként tartom számon ebben az előadásban. Persze én is koreografáltam benne, de az oszlopos részt Gombai Szabolcs vállalta magára, míg az asszisztens Bujdosó Anna rengeteget foglalkozott a gyerekekkel. Igazi társulati összprodukció lett, többen és sokat tettek hozzá, hogy jól sikerüljön. A szívem csücske! A nézők legközelebb június 8-án láthatják a Nemzeti Táncszínházban.
A családodra minden előadásodban utalsz valamiképp.
Mindenkit meghatároz a gyermekkora, maximum nem mindenki foglalkozik vele. Amikor a Hamupipőkét rendeztem az Operettben, instrukcióként hangzott el tőlem, hogy a szereplők foglalkozzanak a saját belső gyermekükkel. A két főhős, Hamupipőke és a Herceg például abban hasonlítanak leginkább, hogy trauma esetén a gyerekkori rossz élmények és megszégyenítések bekapcsolnak náluk, és mindketten lefagynak, míg mondjuk a mostohalányok az „üss és fuss” stratégiát alkalmazzák, szintén a korai beidegződéseik miatt. Ha tehát nem foglalkozunk a bennünk levő gyermekkel, és nem adjuk meg neki azt, amit nem kapott meg a szüleitől, akkor rengeteg trauma marad bennünk. Egész életem során ezeket dolgozom fel és értem meg szép lassan, így végül fel tudom oldani a szeretetben.
Az ember akkor jut el a megbocsátásig, ha megvívja a harcát az egójával, és elfogadja, hogy minden, amit átélt, kellett ahhoz, aki ő ma. Velem is sokszor előfordult, hogy rendezőként nem tudtam valamilyen konfliktusra megfelelően reagálni, mert a gyerekkori lefagyás bekapcsolt. Azért csodálatosak a gyerekdarabok, mert azokban is ott vagyok; a Jancsi és Juliska olyan, mint egy éntörténet, egy álom. A mesék fantasztikusak, mert nincsenek bennük lehetetlenek. A színházban, a táncban is az a legvonzóbb számomra, amikor nem magyarázunk vagy az okokat keressük, hanem mint egy kisgyerek, egyszerűen csak gyönyörködünk az előadásban.
Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója az idei Budapest Táncfesztiválon magyar és külföldi, köztük idősebb, ikonikus táncművészeket, koreográfusokat bízott meg egy-egy produkció előadásával. Tőled szólóestet kért. Úgy döntöttél, a gésákkal fogsz visszautazni az időben.
Az előadásban a szépségről és annak elmúlásáról fogok mesélni; a fiatalkori táncos emlékeimről, az erős színpadi jelenlét kérdéséről, amely az egész pályámat végigkísérte, és amely elsősorban a keleti színház hagyományaihoz köthető. Az úgynevezett nó színház különleges dolog, mert a színészei nem félórával az előadás előtt esnek be a színházba, hanem órákig kell nézniük magukat a tükörben. Az egész napjuk ezzel a rituáléval telik, és csak akkor vehetik fel a különböző maszkokat, amikor már eléggé megismerték magukat. Ahhoz, hogy bármit mutassak, bármiről véleményt fogalmazzak meg, először önmagammal kell szembenéznem. A nyugati civilizáció tévedése, hogy azonnal mindenkiről véleményt alkot. A keleti gondolkodás sokkal inkább elfogadja a másikat, mert azt vallja, hogy mivel minden tükör, annyira tudod elfogadni a másikat, amennyire magadat.
Sugallatként érkezett hozzám, hogy ismét gésajelmezt öltsek, amit még erősített, hogy édesanyám nemrég meghalt. Csodálatos, fantasztikus, életerős nő volt, de végigkísértem, ahogyan leépült, és ebben az előadásban ezt is szeretném megmutatni. Hálás vagyok azért a fél évért, amely során szeretetre és elfogadásra tanítottuk egymást. Ahhoz, hogy elfogadjam az életét, a döntéseit és a választásait, ez az időszak is szükséges volt. Az elmúlás, az emlékezés, a fájdalom külső keretét az Egy gésa emlékiratai című film adja, ami egy regényen alapszik, én azonban nem a történetét, hanem a hangulatát adom vissza.
Az előadás bemutatója május 9-én lesz a Nemzeti Táncszínház stúdiószínházában, tehát eleve intim térben kap helyet, amelyet egy faemelvény még tovább szűkít. A szokásos japán kellékekkel: maszkokat váltogatva, legyezőkkel, ernyővel, kimonóban lépek színpadra. Fiatal táncosnőként sokat használtam ezeket, például az Emi című szólóelőadásomban, amelyet egy japán kiállítás megnyitójára kreáltam a Műcsarnokba, és annyira jól sikerült, hogy a világ minden tájára meghívták. A darabban most Vati Tamás alakításában idős szolgáló kíséri az utamat.
Izgulsz?
Nem ismerem ezt a fogalmat. Inkább nagy mértékű alázat és elmélyülés kell majd ahhoz, hogy a publikum előtt fel tudjam venni ezt a szerepet, amelyhez most még az önismereti utat járom be. Amikor a közönség bejön, már a deszkákon fogom várni őket. A próbaidőszak során újabb és újabb információkat fogadok be, fedezek fel, és ezeket mind beépítem a darabba. Várakozást érzek, hogy miként tudom megugrani ezt a kihívást. Az előadás zenei anyaga – amely rengeteget segít a felkészülés során – Jean-Philippe Heritier svájci zeneszerző munkáját dicséri, akivel már több mint harminc éve dolgozom együtt.
Annak ellenére, hogy jelenleg egy ilyen est köti le a figyelmedet, az Operettszínházban a Rozsda lovag és a kísértet című mesedarabot rendezed, amelynek május 18-án lesz a bemutatója. Utána pedig újabb nagy dobásra készülsz.
Párhuzamosan próbálom a két produkciót, nyáron pedig nonverbális önéletrajzi tévéfilmet forgatunk a gyerekkoromról, amire a Nemzeti Filmintézettől kaptunk támogatást. Majdnem egy hónapos munka lesz táncosokkal, színészekkel, amelyben a tanítványaim is szerepelnek. Iványi Marcell Arany Pálma díjas filmrendező, a párom fogja rendezni, akivel nagyon hasonlóan gondolkodunk. A filmnek Táncos az asztal alatt a munkacíme, gyerekkoromban ugyanis különböző okokból leginkább onnan szemléltem a világot.
Fotó: Horváth Judit
