1. Ének az esőben (1952, Gene Kelly, Stanley Donen)
A minden idők egyik legnagyobb filmmusicaleként számon tartott film hetven év után is képtelen kikopni a köztudatból. Ehhez vélhetően hozzájárult az elmúlt évtizedek számos főhajtása, például a Házibuli táncszekvenciája, melyben a sárga esőkabátos Sophie Marceau az 1952-es mozi egyik kultikus szegmensét eleveníti fel; vagy hogy egy merőben más hangvételű allúziót említsünk, Stanley Kubrick Mechanikus narancsának egyik erőszakos jelenetében a főszereplő a Singin’ in the Raint dúdolja.
A Gene Kelly nevével fémjelzett klasszikus humoros és szívmelengető köntösben mutatja be a filmipar történetének egyik legfontosabb pillanatát, a hangosfilm születését. Habár a fülbemászó zene, a látványos táncjelenetek és a cselekmény középpontjában álló szerelmi szál könnyen elterelik a figyelmet a felvázolt háttérről, érdemes megemlékezni a számtalan némafilmes csillagról, akiknek ez a technikai újítás jelentette a szárnyaló karrier végét. Lehet, hogy a filmben pórul járó, elviselhetetlen hangfekvésben sipítozó Lina Lamonton jót derülünk, de a valóságban olyan sztárok kerültek a süllyesztőbe hasonló okokból, mint Clara Bow vagy John Gilbert.
2. Mindhalálig zene (1979, Bob Fosse)
Bob Fosse életrajzi filmjét gyakran hasonlítják Fellini Nyolc és féljéhez a fikcióba foglalt művészi önvallomás miatt. A táncos-koreográfus-színész-rendező 1979-ben bemutatott filmje elnyerte a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját, emellett kilenc Oscar-jelölésből négyet is díjra váltott. A történet Joe Gideon néven futó főszereplője egyértelmű önarckép a gyertyát két végén égető alkotóról, aki szó szerint meghal a művészi kiteljesedésért. Fosse eredetileg magára osztotta Gideon szerepét, de a forgatás előtt szívrohamot kapott, így Roy Scheider vette át a helyét, aki pályája egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta a szürreális fantáziabetétekkel tarkított show-musicalben.
Fosse nevét említve nem állhatunk meg a Mindhalálig zenénél, hiszen egy másik, a rivaldafény mögé kukkantó kultfilmet is letett az asztalra, mégpedig a rendezőnek és a női főszerepet alakító Liza Minnellinek egyaránt Oscart nyerő Kabarét. Arról nem beszélve, hogy a Chicago című musical diadalmenetéhez is hozzájárult a szövegkönyv társszerzőjeként, valamint az 1975-ben bemutatott változat rendezőjeként és koreográfusaként.
3. A tánckar (1985, Richard Attenborough)
Richard Attenborough 1985-ös filmje sokban hasonlít a Mindhalálig zenére – a tánc itt is szervesen integrálódik a cselekménybe, ugyanakkor (szintén a Fosse-mozihoz hasonlóan) olykor kilép a diegetikus keretből, így egyes szekvenciák valóság és fantázia határán ingadoznak. A sztori egy szereplőválogatást dolgoz fel: Zach (Michael Douglas) nyolc táncost keres darabjának tánckarába. A showbiznisz brutalitását aláhúzó casting során a legjobb táncosok a koreográfiákon keresztül nemcsak képességeiket, de sorstörténeteiket is bemutatják, ez pedig – az emlékek és élmények formálta személyiség – legalább annyira döntő faktor Zach végleges döntésében, mint a technikai tudás és a felkészültség. Az azonos című, Pulitzer-díjas színdarab nyomán készült filmet három Oscarra és két Golden Globe-re jelölték, végül azonban egy díjat sem nyert.
4. Gumiláb (1984, Herbert Ross)
Herbert Ross filmjének helyszíne egy konzervatív amerikai kisváros, ahol egy tragikus haláleset óta a tánc tiltott szórakozás. A Chicagóból érkező, vagány Rennek (Kevin Bacon) azonban épp ez a kedvenc hobbija, így mindent megtesz annak érdekében, hogy iskolatársaival együtt hódolhasson e szenvedélynek – ha kell, a Bibliából vett idézetekkel győzködi a helyi tiszteletest (John Lithgow), hogy nem ördögtől való tevékenységről van szó. Ren legkitartóbb segítőtársa épp a tiszteletes lánya, Ariel (Lori Singer).
A cselekmény elég klisés, a fordulatok pedig kiszámíthatók – a zenés-táncos részeken kívül valójában csak a kisváros bigottságán keresztül megmutatkozó társadalomkritika érdekes a filmben. A Gumiláb szerencséje, hogy ennél többre nem is vállalkozik, így műfajának szórakoztató, maradandó képviselője lehet.
5. Dirty Dancing – Piszkos tánc (1989, Emile Ardolino)
1987 óta tudjuk, hogy Babyt senki sem ültetheti a sarokba, ahogy azt is, hogy társastáncolni csak az (I've Had) The Time of My Life-ra lehet igazán. A kritika és a nézők által egyaránt kedvelt film sikerének egyik oka vélhetően az volt, hogy a két főszereplő, a munkásosztályból érkező Johnny (Patrick Swayze) és a gazdag családból származó Frances, azaz Baby (Jennifer Grey) szerelmében elmosódtak a társadalmi rétegek közti határok. Abban, ahogy a lány szembeszegül szigorú apja elvárásaival, ott van a fiatal nemzedékek konzervatív értékek elleni lázadása és szabadságvágya – ennek pedig érzékletes szimbóluma a piszkos tánc, ami a cselekmény idején, a hatvanas évek elején illetlennek, zavarba ejtően erotikusnak számított.
A film sikerét majdnem húsz évvel később, 2004-ben megpróbálták megismételni, ám az előzménytörténetnek szánt Dirty Dancing: Havana Nights jóval mérsékeltebb fogadtatásban részesült – annak ellenére, hogy egy rövid cameo erejéig ebben is feltűnik Patrick Swayze.
6. Hajlakk (1988, John Waters)
Akár az 1988-as, John Waters-féle eredetire, akár a 2007-es, Adam Shankman rendezte változatra gondolunk, a Hajlakk cím műfajához képest meglepően komplex alkotást takar. A sztori a Dirty Dancinghez hasonlóan a hatvanas évek elején játszódik, tehát egy olyan időszakban, amikor a fekete-fehér ellentétet még a szegregáció látszott megoldani az Egyesült Államokban. A főszereplő a baltimore-i Tracy Turnblad (az eredetiben Ricki Lake, a remake-ben Nikki Blonsky), akit túlsúlya a középiskolai hierarchia aljára száműzött. Legnagyobb vágya, hogy bekerüljön a helyi táncos tévéműsorba, amit egyedi személyiségével és tehetségével el is ér, barátait azonban nem fehér bőrű kortársai, hanem a kizárólag péntekenként táncoló feketék között találja meg. A film végére természetesen sikerül elérni, hogy a műsor integrálja a rasszokat, de a pozitív zárlat ellenére érezzük, hogy a happy end nem jelent valódi megoldást a problémára.
A Hajlakk érdekessége, hogy a zenei és táncos műfajokon keresztül jellemzi szereplőit, és ahogy a filmben a feketék és a fehérek lassan keveredni kezdenek, úgy a különböző stílusú dallamok és táncmozdulatok is egymás mellett, eklektikus egységet alkotva jelennek meg.
7. Fekete hattyú (2010, Darren Aronofsky)
Darren Aronofsky 2010-es pszichohorrorja a táncos szakma talán egyik legkegyetlenebb szegmensét, a professzionális balett világát mutatja be egy fiatal balerina, Nina (Natalie Portman) tragédiáján keresztül. A hősnő megkapja A hattyúk tavának főszerepét, de míg a fehér hattyú remekül passzol ártatlan, naiv karakteréhez, addig a fekete hattyú megformálásához szükséges érzékiséget képtelen előhívni magából. Az embertelen fizikai és mentális megerőltetés lassan felőrli, a kettős szerep miatt meghasonlik, majd hallucinálni kezd, és fokozatosan elveszti a kapcsolatot a valósággal.
A fehér és a fekete hattyú egy személyben való összeférhetetlensége felidézi a romantika óta népszerű doppelgänger-motívumot, amire a cselekmény során tárgy és metafora formájában egyaránt felbukkanó tükrök is utalnak. Az, ahogy a szerep dialógusba lép az eljátszóval, és hatni kezd sorsára, egy korábbi balettfilmet, a Michael Powell és Emeric Pressburger rendezte Piros cipellőket idézi, habár Aronofsky elmondása szerint csak azután látta az 1948-as mozit, hogy elkezdett a Fekete hattyún dolgozni.
8. Pina (2011, Wim Wenders)
Dokumentumfilm, táncfilm, portréfilm? Ez mind egyszerre Wim Wenders 2011-es rendezése, ami a német származású koreográfus, Pina Bausch munkásságát mutatja be. A rendező és a Wuppertali Táncszínház alapítója közösen kezdtek bele a projektbe, ám Bausch 2009-ben – mindössze néhány nappal a diagnózis felállítása után – elhunyt rákban. Wenders egyedül fejezte be a filmet, amelynek koncepciója Bausch halála után elmozdult a tiszteletadás és az emlékezés irányába. Az alkotásban a wuppertali társulat művészei híres koreográfiákon és személyes emlékeken keresztül elevenítik fel mesterüket.
Debütálásakor nemcsak műfaját, de vizuális megvalósítását tekintve is formabontónak számított a vállalkozás, hiszen az akkor még kísérleti fázisban járó 3D-technikával készült. 2011-ben Németország két kategóriában is Oscar-díjra nevezte a Pinát, ami a legjobb idegen nyelvű filmek közé nem került be, ám dokumentumfilmként versenybe szállhatott az aranyszobrocskáért.
