Az örökké megújuló üveg, az alkalmazkodás világbajnoka

A nemrég zárult nemzetközi eseménysorozat kapcsán Szilágyi B. András művészettörténésszel, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) oktatójával vettük sorra az üveg szerepét és jelentőségét. A beszélgetés első részében az üveg természetének, európai helyzetének és a művészetben betöltött szerepének témáját jártuk körül, míg a folytatásban a magyar üveg és a magyar üvegművészet áll a középpontban.

Tulajdonképpen mi is ez a különleges anyag, amely most egy egész évre a fókuszba került?

Az üveg nem egyetlen anyag, hanem folyékony halmazállapotú anyagcsoport. Igazából „üvegek” vannak, körülbelül 100 ezer különböző típus, és ez a szám folyamatosan növekszik annak függvényében, hogy az innováció, a technológia, a technikai fejlődés éppen hol tart. Az üveg anyagának adaptív, alkalmazkodó tulajdonságaiban rejlő lehetőségek, a természetéből – a folyékonyságából, alakíthatóságából, szépségéből, színezhetőségéből – adódó lehetőségek újabb és újabb utakat nyitnak a művészek számára. Lehet vészharangokat kongatni, hogy nem lesz üvegművészet, de magának az anyagnak a természetéből fakad, hogy mindig újra létrejön, újraszületik, főleg azért, mert szükség van rá. Ha ebben a pillanatban körbenézünk magunk körül, ott találjuk az üveget a televízióban, a mobiltelefonban, a pohárban, az ablaküvegben, tehát gyakorlatilag a mindennapjaink részét képezi ez az anyag, és nem tudnánk lemondani róla. Még akkor sem, ha sok esetben pótolják, helyettesítik, például a plexivel, mert az üveget nem lehet száz százalékig kiiktatni. Azokat a tulajdonságait, amik az üveg sajátjai, soha egyetlen más anyag sem fogja tudni reprodukálni. Bizonyos tulajdonságait képesek lemásolni, de az üveg komplex anyagi természetét nem, és ilyen szempontból az üveg abszolút a jövő anyaga, elengedhetetlenül és elvitathatatlanul.

Ennek az anyagnak már a létrehozása is kemény feltételek követel, és nem is olcsó...

Az üveg mind az idő, mind a ráfordított munka tekintetében költséges. Az anyag is drága, és a munka is körülményes. Üveget csak úgy szerelemből nem lehet csinálni, mert nagyon komoly ipari és szakmai háttér, összmunka szükségeltetik ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen üvegtárgy létrejöhessen. Ez a magyar üveg esetében még meghatározóbb, hiszen egy minihutára is igaz, hogy rendkívül gyors és nagy felkészültséget igénylő folyamatról van szó. Brutális gyorsasággal és hatalmas szakmai tudással próbálnak meg egy adott pillanatban hatalmas hőfokon izzó, lávaszerűen bugyogó anyagból használható tárgyat készíteni. Az üvegművességnél nagyon kevés esély van a kísérletezésre, hibák elkövetésére, és óriási szakmai tudásra van szükség, hogy ezt a folyamatot kézben tudják tartani. Ha pedig ez a tudás hiányzik, akkor ennek elsajátításához folyamatosan olyan gyári körülményekre van szükség, ahol megvan a lehetőség, hogy selejtet is lehessen gyártani. Az anyag drágaságából adódóan egy kis hutában tényleg csak azok fognak dolgozni, akik azonnal képesek reagálni. Hogy oda beálljon egy fiatal és próbálkozzon az üveggel, arra se idő, se pénz. És itt felvetődik az oktatás kérdése is, illetve, hogy miért válassza valaki az üvegművészetet, ha a csehek ezt megcsinálják tíz perc alatt, a kínaiak meg a törökök pedig huszad annyi árból? A költséghatékonyság már az európai üvegre is rányomta a bélyegét. Murano kézműves műhelyei sorra zárnak be az energiaválság miatt, de már a Covid előtt is az volt a helyzet Európában, hogy – a Saint Gobain üveggyárat kivéve – nincs európai tulajdonban lévő üveggyár. Vagy az amerikaiaké, vagy a kínaiaké, vagy a törököké. Magát az iparágat is teljes mértékben fölvásárolták, és elindult az outsourcing. Európai gyártó már nem is akar versenyezni a kínai Tiffany-üveggel, hiszen ezeket a nagy gyártási kapacitásokat mind kivitték Kínába. És ennek az is a következménye, hogy ahol a művelés van, ott vannak a mesterek is. Most már valóban vannak világszínvonalú kínai üvegművészek, már nincs szükség arra, hogy európai üvegművészek tárgyait megvegyék, mert egy az egyben lemásolnak dolgokat, illetve a nagy gyáraikra alapozva megcsinálnak mindent, amit akarnak. Ilyen szempontból az egész európai és az egész nyugati üvegművészet újra hatalmas kihívásokkal néz szembe.

Mi segítette korábban az európai üvegközpontok létrejöttét?

A nagyobb európai üvegművészeti központok mindegyikénél volt valamilyen különleges, segítő körülmény. A csehországi üvegművészet alakulásában döntő volt, hogy a Szudétavidék vagy Drezda környéke technológiai és nyersanyagszempontból kiemelkedő helyen volt. Nagyon jó alapanyagot tudtak gyártani, és az ólomüveg föltalálását követően magát a műfajt is ők kezdték el fejleszteni. Csehországi üveggyártásról beszélünk és nem csehről, mert a Szudétavidéken német mesterek működtek, akik elsősorban sziléziai és szászországi német mesterekkel álltak kapcsolatban. Cseh üveggyártásról igazából a II. világháborút követően beszélhetünk, viszont ott ma is helyben található olyan minőségű üveg, amit gyártani tudnak. Velence esetében pedig nemcsak jó minőségű üvegről van szó, hanem olyan szaktudásról is, ami generációról generációra öröklődik, és egészen a római üvegművészetig, sőt Egyiptomig, Alexandriáig vezethető vissza. Szakmai és egyéb kapcsolataik révén olyan szaktudás van a birtokukban, ami szintén utánozhatatlan és lemásolhatatlan. Ez a két központ törvényszerűen, történelmileg meghatározott módon él és érvényes Európában.

A magyar üveg ebből a szempontból kilóg a sorból, és mint majd látni fogjuk, a magyar üvegnek éppen abban a rejlik az erőssége, hogy hiányzik ez a fajta történelmi háttér, és nálunk fontos szerepet jutott az innovációnak és a kreativitásnak.

Az üvegből készült alkotások kapcsán (is) gyakran felmerül, hogy hova is soroljuk: az ipar- vagy a képzőművészethez?

Azt gondolom, hogy a 21. század értelmezési keretei között már nem feltétlenül van értelme iparművészetről és képzőművészetről beszélni, a képző- és az iparművészet fogalmai nem állják meg a helyüket. Klasszikus értelemben vett képzőművészet sincs oly módon, ahogyan ez régen volt.

Az üvegből mindent lehet csinálni, mert az üveg anyaga erre alkalmas. Meg tudom festeni, le tudom csiszolni, tudom homokfújni, meg tudom olvasztani, meg tudom rogyasztani, mindent tudok vele csinálni, és tulajdonképpen a végeredmény, illetve a művészi szándék határozza meg azt, hogy ebből igazából mi lesz.

Nem szeretem a képzőművészet és iparművészet fogalmait használni ezen a téren, mert rengeteg hazugságra és kamuzásra is okot ad. Az üveg szép, és az üvegnek ez a szépsége önmagától adódó dolog. Egy kifröccsent és megdermedt üvegdarab tud szép lenni, benne lesznek a buborékok, törni fogja a fényt, csillogni fog, tehát önmagában szép dolog lesz. De az már egy másik kérdés, hogy ez a szépség mit akar. Vagy mit takar, mitől szép? Szép tud lenni egy kavics is a tengerparton. Tehát a szépség üldözése vagy a szépség kérdése szerintem huszadlagos ahhoz képest, ami a művészi koncepció, a művészi gondolat, azaz ami a művész fejében megvan egy adott tárgy létrejöttekor. Ha van koncepciója, van elképzelése, akkor az üvegből ő szobrot fog csinálni, képzőművészeti alkotást fog létrehozni. Vagy tervez egy kelyhet, egy étkészletet, egy poharat vagy egy feszületet, tehát bármit. És pont az anyag alakíthatósága, természete adja meg azt a lehetőséget, hogy ezek a fogalmak – iparművészet, képzőművészet, konceptualizmus, experimentalizmus – ugyanolyan folyékonyak legyenek itt, mint az üveg maga. Itt minden mindennel összefügg. Nem lehet elválasztani. Az üvegre jellemző folyékonyság, a folyamatos alakulás az üvegművészetre is abszolút igaz. És miért tennénk különbséget egy Tiffany-üveg vagy egy üvegszobor között? Milyen alapon? Egy Tiffany-lámpa vagy Róth Miksa üvegmozaikja akkor mi? Hol a határ?

A nyitóképen a Tour de France kerékpáros körverseny trófeáját készítik a csehországi Ajeto üvegműhelyben. Fotó: AFP/Rene Volfik