Sőt, ha nem lenne ott a neve a stáblistán a film előtt, azt is hihetnénk, hogy elsőfilmes rendező filmjét látjuk, annyi mindent próbál egyszerre elmondani: a fő cselekményszál mellett vannak még tudományos és művészetelméleti prezentációk (metaforák?), meg jó néhány feleslegesnek tűnő részlet a szereplők életéből. Ettől aztán ha valaki nem figyel jól, még azt hiheti, valami többről van szó, mint amiről valójában szó van: egy egyszerű, de megkapó családi-szerelmi drámáról.
Igaz, a történet egy picit érdekesebb az átlagosnál: nem csak a húsz éve együtt élő pár nőtagja szeret bele egy másik férfiba, de a férfi is. Ráadásul véletlenül és egymástól függetlenül ugyanabba a férfiba (aki ? az eddigiekből talán már kiderült ? biszexuális). A nyilvánvalóan elkövetkező dupla lebukás után meg valahogy csak rendezni kéne a helyzetet, pláne ha arra sincs mód, hogy a férfi is meg a nő is új szeretőjével kezdjen új életet. Legalábbis külön-külön biztos nem.
A Három a sajátos sztori ellenére kerüli mind a hatásvadászatot vagy a polgárpukkasztó indulatot, mind pedig a túlesztétizáltságot (az utolsó képet kivéve). Sőt, mindenféle harsányságot is: mindhárom fél lakonikus nyugalommal ? ugyanakkor a színészek miatt mégiscsak hitelesen ? fogadja az újszerű szituációt, nincs se jajveszékelés, se sírás, még a szerelem se múlik el. Épp ettől lesz szerethetően emberi Tom Tykwer filmje, és épp ezért zavaró, amikor az egyszerű, letisztult, szép és toleranciájával tüntető kamaradráma kereteit mindenféle egyéb, a terjedelmet túlnyújtó témákkal (művészet, tudomány) feszíti szét ? az ilyesfajta, metaforát sejtető betoldások általában is csak gyengítik mindazt, amit egy jó rendező magukkal a sorokkal, és nem azok között tud elmondani.
A Háromban Tykwer szakít korábbi filmes újítási vágyával, amelyet a közönség főként A lé meg a Lolából ismer: két darab, a filmben elhelyezett, rövidke animáció és egy-két fekete-fehér álom- vagy képzelet-jelenet mindaz, ami eltér a legszokványosabb látásmódtól. Ezúttal a különlegesség a szexualitás felfogásában rejlik: hogy Tykwer egészen természetesnek láttatja ezt a nemeket figyelembe nem vevő szerelmet ? ahogy a biszexuális férfi mondja: fel kell hagyni a ?biológiailag determinált felfogással?. Épp ezért az ?eredeti? pár férfitagját játszó Sebastian Schipper játéka a legizgalmasabb, ahogy szinte eszközök nélkül jelenít meg egy nagynak tűnő, de valahogy mégis természetes váltást és egy egyirányúból kétirányúvá váló szerelmet.
A Három tizenkettő-egy-tucat filmnek tűnik mindaddig, amíg csak a nő szeret bele egy férfiba ? amikor a férfi is, rögtön annyira érdekessé válik, hogy megérje megnézni. Még akkor is, ha biztosan nem ez lesz az év filmje.
