Az ön jelenléte, játéka évről évre óriási hozzáadott értéke a KaposFestnek. Mint az augusztus 15-ei szabadtéri koncert előtt Hornyák úr elmondta, több mint tíz éve közreműködő, díszvendég már a fesztiválon, amelynek szellemiségével jól harmonizál az önre jellemző áradó muzikalitás. Kérem, mondja el, hogyan találtak egymásra a szervezőkkel, és hogy mit jelent az ön számára Kaposváron évről évre fellépni? Mi tette a fesztivál iránt ennyire elkötelezetté?
Valójában csak az első, 2010-es fesztiválon nem voltam még jelen, 2011-ben, Szakcsi Lakatos Béla kvartettjének tagjaként viszont már igen. A korábbi szervezőkhöz, Kokasékhoz: Katalinhoz és a férjéhez, Kelemen Barnabáshoz ugyanis baráti szálak fűznek. Perényi Eszternek, akinél a Zeneakadémián tanultam, annak idején Katalin volt a tanársegédje, innét a kapcsolat. 2012-től már nemcsak jazzt, hanem esténként-éjszakánként magyar cigányzenét is játszottam Kaposváron a világ különböző tájairól érkezett muzsikusoknak, hogy ily módon is ízelítőt adjunk nekik a kultúránkból. A KaposFest az elmúlt 13 évben rengeteget adott hozzá a pályámhoz, a népszerűségemhez, és sok külföldi zenész barátságával ajándékozott meg. Várva várt eseménnyé vált számomra, amelyen mindenképpen ott a helyem: semmilyen más felkérés nem lehet fontosabb.
A 15-ei koncertjén nagy csoda tanúja voltam: a vége felé népdalokat hegedült, és megénekeltette a közönséget. Tőlem balra hetvenes úr, jobbra huszonéves lány énekelt, és mindketten ugyanolyan áhítattal, meghatottan. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ennyire különböző embereket ugyanúgy magával tud ragadni. Mi a trükkje?
Azt hiszem, a titok a magyar zenéhez és kultúrához való viszony, amelyben a közönséggel egyezünk. És a kihalófélben levő magyar cigányzenei kultúra, amelyért 18 éves koromtól fogva annyit próbáltam már tenni. Sok éven át oly módon, hogy a Százéves étteremben hegedültem, és ennek nyomán a hazánkba látogató világhírű muzsikusok körében elterjedt: ha valami szépet akarnak hallani, oda mindenképpen el kell menniük. Így aztán, csaknem csodába illő módon találkozhattam az egykori példaképeimmel, köztük Gidon Kremerrel, akiket gyerekként nagy-nagy áhítattal még én hallgattam kazettáról, később dévédéről.
Egy laikus számára nem válik külön a klasszikus, a könnyű-, a népzene és a nóták világa, hanem ezt a sokfélét mind a magyar zenei tradíció részének érzi. Gyakran hallani a népdalról és a magyar nótáról azt, hogy cigányzene, de ez óriási tévedés, hiszen sokszor olyan dalokról van szó, amelyek szövegét Petőfi és más költőink írták. A tévedés abból fakadhat, hogy többnyire cigány származású muzsikusok játsszák őket. A magyar hagyomány ereje nyilvánul meg bennük, és mi az előadóikként Kodály és Bartók örökösei vagyunk. Sűrűn előfordul, hogy a külföldi hallgatók is elsírják rajtuk magukat, pedig ők nem értik a szövegüket. Az érzelmi erejük szöveg nélkül is átmegy.
Mi kell ahhoz, hogy a játéka még dalra is fakassza az embereket? Ez a hatása nehezen érthető, mivel az emberek jelentős része általában nem mer énekelni: úgy gondolja, hogy nem tud, nincs hallása, hangja. Hogyhogy önnek sikerül őket az ellenkezőjéről meggyőznie?
Ebben szerintem a közösség ereje nyilvánul meg. Annak az ereje, hogy sok ember egyszer csak úgy érzi: a zene révén egymáshoz tartoznak. Ez elfeledteti velük a gátlásaikat, és hozzásegíti őket ahhoz, hogy átadják neki magukat. A megható pillanatok Kodálynak azt a mondását juttatják szembe, hogy zene nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes.
A zenekarával előadott műsoruk a legkülönbözőbb dallamok füzére volt, amelyet nem osztottak külön műsorszámokra, az egyes darabok a játékukban összeolvadtak, és a címüket nem mondták be. Ez engem a jazzre emlékeztetett, amely szintén mindent magához hasonít. Hogyan alakította ki ezt a műsorformát, miért éppen ebben „a zene magáért beszél” szerkesztői módszerben hisz?
Amit látott-hallott, hosszú folyamat eredménye. Rólam köztudott, hogy klasszikuszenei háttérből jövök, de magyar cigányzenét és jazzt is már gyermekkorom óta játszom (tizenöt évesen megnyertem a Magyar Rádió jazzhegedűversenyét). Ez a három nálam párhuzamosan jelen volt már kezdettől, és talán hozzájárul, hogy a fesztiválszervezők annyira kedvelnek. Fontos azonban, hogy én jazzt játszom – és nem mindent-bármit jazzesen –, miként az is, hogy a rám és együttesemre jellemző stílust a klasszikuszenei darabok és a cigányzene ötvözéséről, a magunk számára áthangszerelt változatokról lehet felismerni. A kottához ragaszkodunk, csak a játékmódunk eltérő. Ez lehetővé teszi, hogy zeneértők és laikusok egyaránt élvezhessék a játékunkat. Meg azt, hogy azok se érezzék magukat feszélyezve, akik nem ismerik a klasszikuszenei alkotásokat, sőt bennünket hallgatva kedvet kapjanak hozzájuk.
Úgy tűnik, mintha ön nem érezne határokat a klasszikus, a népzene és a jazz között, de azzal bizonyára gyakran szembesül, hogy mások, sőt talán a többség nagyon is fontosnak tartja a határok tartását. Mi lehet a különbség oka, és hogyan oldható fel az ellentmondás?
Mindenhez ízlésesen kell nyúlni. Haydn, Liszt, Brahms a magyar cigányzenéből is inspirálódott, mégsem kell őket cigányosan játszani. Én is a határok tartásának híve vagyok: nem öntöm össze a lecsós nokedlit a mákos tésztával. De egyiket a másik után miért ne fogyaszthatná az ember jóízűen? A jazzt külön kezelem a másik kettőtől, és félreértésnek tartom, ha a klasszikus és a népzenei koncertjeimbe belehallják. Talán a balkáni ritmusokat tartják annak, vagy azt a szabadságot gondolhatják jazznek, amely csakugyan jellemző a játékomra. Amely csakugyan az ujjamban van: én mindent a jazz szabadságával, de nem jazzesen játszom.
Miben különböznek azok az alkalmak, amikor saját estet adnak az együttesével, és azok, amikor a fesztivál más művészeivel működik együtt? Melyik előtt izgul jobban? Máshogyan készül az egyikre és a másikra?
A Liszt Ferenc Kamarazenekarral már az ötödik turnénkon vagyunk túl; bejártuk Európát, Dél-Amerikát. Velük megírt zenét játszunk saját hangszerelésben, de közben mindig hagyunk időt, szánunk alkalmat az improvizációra is. Klasszikus zenészek számára ez felüdülést jelent, és arra készteti őket, hogy elhagyják a komfortzónájukat. Hogy mikor izgulok jobban? Azt hiszem, bármennyire rutinos is egy zenész, alázatra mindig szüksége lesz, nem bízhatja el magát. És az egészséges drukk jó hatással is van a játékára. A válaszom tehát az, hogy egyformán izgulok, bárkivel is lépek fel, de ez jólesik. Ám az is igaz, hogy olyan zenésztársakkal, mint a tophegedűs Kirill Troussov vagy Pusker Júlia – akivel annak idején egy osztályban kezdtük el a tanulmányainkat –, nagy felelősség együtt fellépni.
A kaposfestes zenésztársaktól milyen visszajelzéseket szokott kapni? Mit szeret legjobban a velük való készülésben, együttműködésben? Kapott-e már jó tanácsot valamelyiküktől, és öntől kért-e már tanácsot közülük valaki?
Folyton új impulzusokat kapok tőlük, ami segít fejlődni. Kirill-lel pedig gyakoriak az eszmecseréink. A hegedűnek két nagy iskolája van: az orosz és a magyar, így aztán mindketten tanulhatunk a beszélgetéseinkből, és tudom, hogy ő mekkora mesterek tanítványa volt. A KaposFest záró hangversenyére készülve például a Monti csárdás ujjrendjéről kérdezett. Nemrég cédét készítettünk a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, amelyen a KaposFest közönsége által nagyon kedvelt Pablo Barragán klarinétművész is közreműködött, és a felvételeket visszahallgatva az a benyomásom támadt, hogy úgy játszottunk együtt, mint egy nagyon jó cigányzenekar.
Fotók: Mohai Balázs / KaposFest
