Minden klisét belepaszíroz filmjébe az Amerikában élő Hules Endre rendező, még saját magát is, és a fent említett filmekre is ráismerni itt-ott. Az angolul játszani tudás egyre többször meghatározó a filmkészítésben (tekintettel a koprodukciókra és a világ filmpiacára törekvésben). Hajrá tehát magyar színészek, tanuljatok, hogy ne Hules Endre játsszon főszerepeket. A fiatal generációban ott van Kamarás, Fenyő, Hujber, Ónodi, ők már bírják az angolt. A közép-korosztályból Hules Endre elmondása szerint nem akadt egyetlen színész, aki megfelelt volna. Ott van, mondjuk Szervét Tibor, aki éppen a Valami Amerikában bizonyította már, hogy angolul is megvehető, korban is jó és vonzó is. Nem mintha Hules annyira rossz lenne, csak nem is jó. Unalmas, érdektelen és kicsit sem vonzó, noha itt egy régi szerelem felszikrázásáról is szó van. Sajnos. Olyan fordulat ez, amit már az első percekben tudni. Fordulatból amúgy van elég, túl sok is: Hules Endre forgatókönyvíró elve: mindent bele. Legyen benne politika, volt szocializmus, jelentés, árulás, emigrálás, amerikai karrier, ronda válás, naív hazatérés, apa-fiú konfliktus, bosszú, megcsalás, világkarrier ígérete, PR, marketing, pénzkalapozás, kemény munka, ráadásul úgy téve, mintha itthon mindenki lazsálna és egy Amerikába szakadt kéne, hogy összerántson minket. Kiket? Egy néptánccsoportot. Mert az ő süllyedő karrierjükből ígér kiemelést az elkergetett, hazatérő fiú. Hules Endre, a rendező, forgatókönyvíró, amerikai színész-rendező ott maradt, ahol kiment: egy félamatőr Magyarországnál. Sok profizmus talán nem szorult belénk, de ami éppen a művészeinket, és
különösképpen fantasztikus néptánc együtteseinket illeti, azok világszínvonalúak. A filmben szereplő Honvéd Táncegyüttes is az. Nehéz csetlő-botló, fegyelmezetlen bandának láttatni őket. A néptánc egyébként is fegyelemre nevel, olyan szigorú, szinte aszketikus és kemény. Csodálatos műfaj, de ebben a filmben testidegen. Igazságtalanok vagyunk mi nézők talán, de a musical-táncot filmszerűnek érezzük, imádjuk. Itt egy népi együttes PR-filmjének hat a történetet okkal-ok nélkül megszakító tánc. Érteni az áthallást és a szándékot: az eltáncolt történet, A halálba táncoltatott leány részben a Honvéd egyik fergeteges produkciója, másrészt balladai történet a régi falusi hagyományokról, ami itt meg is elevenedik: az egyik táncoslány faluról jött titokban, vérmes paraszt-apja meg is jelenik, hogy hazáig vonszolja. Nem feszült, hanem kabaré-jelenet születik. Ahogy a tánc mind drámaibb lendületet vesz, úgy kezd az itthon maradt és 20 év után hazatért fivér és a közös szerelem, Mari is öldöklő, drámainak szánt ?táncba?. De minden kibicsaklik ebben a filmben. A koreográfián kívül semmi nem drámai, minden nevetséges. A lakáshirdetésre kapart vérszerződés-szerűségtől az álnaív falusi vonalon át a kiszámítható szerelmi fordulatokon keresztül a beszólásokig, a legdrámaibb csúcspontokon elhangzó idétlen beszélgetésekig: ?- Hívlak majd, mi van apáddal. - Nincs telefonom.? Röhög a nézőtér, pedig ez a film egyik csúcspontja kíván lenni.
Hules Endre mögött rendezőként, de még színészként is imponáló nemzetközi karrier áll. Mégis, ez egy mindent-bele-film klisékkel, elavult reminiszcenciákkal, Körhinta-utánérzéssel. A körben forgó lány Fábri Zoltán óta tabu a magyar filmben. Az operatőröket is Amerikából hozta magával, nem is akárkiket: Zsigmond Vilmos és Honti Zoltán kamerája különösen a táncos részeknek tesz jót, mert egyébként budapesti idegenvezetést láthatunk, ahol a reptérről a Gellértbe az Andrássy úton át jutunk, csakhogy pár patinás palota, sugárút bemutassa a külföldnek, milyen mesés is Magyarország. Hogy ne feledjem, hármas koprodukció, így vannak szlovénul, magyarul és angolul beszélő szereplők, sok hát a felirat, hogy még valami kerüljön a palettára.
A színészeken semmi nem múlik: László Zsolt, Melkvi Bea és az ifjú Zsigmond Emőke kiválóak. Különösen László és Melkvi, akik azt a feszültséget hozzák minden mozdulatukban, amit a táncosok és ami a film egészének is célja lett volna. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült.
