Tóth Krisztinának ősszel három – gyerekeknek szóló – kötete is megjelent: a koronavírust tematizáló Járványmese, a Liba és Malac újabb története, a Gatyát fel! és a Kígyóuborka című, gyerekverseket tartalmazó gyűjtemény. Azt írja Évgyűrűk című versében, hogy a felnőttek attól rettegnek, kifutnak az időből. Ha kézbe veszik ezeket a könyveket, és még fel is olvassák a gyerekeiknek, az idő visszaugrik a normális kerékvágásba…

A pozsonyi Womanpress kiadónál jelent meg a Járványmese című köteted. A nemzetközi kollaborációk jellemzők voltak a mesekönyvpiacon 1989 előtt, azután már kevésbé. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen kooperációban jelenjen meg a kötet?

A kiadó keresett meg azzal a kérdéssel, hogy van-e már szerződésem a Járványmesére. Nem volt, és a folyóiratközlést követően nem is jelezte senki, hogy könyv formában meg akarná jelentetni. Igaz, persze, a tavaszi, lecsengő járványhullám után nyáron nem úgy tűnt, hogy egy ilyen témájú könyv ősszel, esetleg télen aktuális lehetne. Akkor inkább örültünk az enyhülésnek, és igyekeztünk fellélegezni. Sajnos nem lett igazunk, elérkezett a második hullám, és a mese most is aktuális. Itt van körülöttünk a baj, és beszélni kell róla, hiszen a gyerekeket foglalkoztatja, hogy mi zajlik, szeretnék megérteni, mitől zökkent ki az életünk a megszokott kerékvágásból.

Artisztikus illusztrációk szerepelnek a Járványmesében. Komolyabb illusztrációkat akartatok, nem pedig az úgynevezett cuki-undi-esztétikát, a reklámokban is feltűnő vírusokat megszemélyesítő figurákat…

Ez a kiadó döntése volt, én nem szóltam bele, nem is kísértem figyelemmel a munkafolyamatot, de örülök az eredménynek. Te is tudod, a gyerekkönyveknél milyen csapdákat kell elkerülni: a harsányság és a giccs piaci szempontból ugyan működik, hiszen az emberek felkapják a fejüket a tolakodóan színes könyvekre, de egy ilyen kifinomultabb, izgalmasabb illusztráció szerintem jobbat tesz a szövegnek – és az olvasónak is.

Azok a gyerekek, akik minőségi illusztrációkon nőnek fel, sokkal kifinomultabb vizualitással érkeznek a kamasz- és a felnőttkorba, vagyis nagy a kiadói felelősség. Nem állítom, hogy nálunk minden itthoni gyerekkönyv illusztrációja egyformán kedves a szívemnek, de kifejezetten ízléstelen, csúnya könyveket nem adok a gyerek kezébe. Így is annyi gagyi rajzfilmmel és mindenféle képi szeméttel találkozik. Nem lehet és nem is kell mindent kontrollálni, de ami rajtunk múlik, próbáljuk megtenni.

Okozott-e fejtörést, hogy milyen legyen a mese vége, hogyan lehetne pozitív? Hiszen még nincs meg a vírus ellenanyaga…

Nem zárhattam boldog befejezéssel, hiszen tudtuk már tavasszal is, amikor ez a mese született, hogy a bajnak még nincs vége és egyhamar nem is lesz. Valami olyasmit szerettem volna elérni, hogy érezzük az egyéni felelősséget, és a tehetetlenség mellett a gyerekek átélhessék, hogy ők is küzdenek, ők is megvívhatják a maguk külön kis háborúját a gonosz vírus ellen. Nemcsak szemlélői és elszenvedői az eseményeknek, hanem harcosok, akiknek feladatuk van, akárcsak a szüleiknek.

Liba és Malac nem kapott külön nevet (illetve Liba és Malac a nevük): nem akartál soha „klasszikus” neveket adni nekik?  

Nem, nem akartam elnevezni őket, mert kezdettől, az ötlet megszületésétől úgy éltek bennem ezek a figurák, hogy ők Malac és Liba. Erős személyiség mindkettő, karakteres kis figurák, akik a maguk malacságával és libaságával emlékeztetnek bennünket a saját korlátainkra és esendőségünkre. Mivel ők gyerekesek, ezért azok a tulajdonságaik, amelyek a felnőttekben bosszantanának bennünket, például a kicsinyesség, a mohóság, az irigység itt inkább szerethetőek és viccesek.

Milyen volt, amikor a gyerekkönyvek révén az író kikerült a statikus szerepéből (felolvas, válaszol a kérdésekre), és interaktív helyzetek sora alakult ki a gyerekekkel?

Az első gyerekkönyvem még 2003-ban jelent meg. Abban, A londoni mackókban javarészt olyan versek szerepeltek, amelyeket a fiamnak írtam. Furcsa volt megtapasztalni, hogy őt bosszantja a megjelenés. Egyáltalán nem örült például, ha a neki írott verseket más gyerek szájából hallotta, inkább féltékeny volt. Azóta sorozatosan jelentek meg gyerekkönyveim, így megszoktam, hogy egy gyerekeknek meghirdetett felolvasáson más az író pozíciója, másképp kell beosztani az időt, és mindenképpen fenn kell tartani a párbeszédet, az érdeklődést. Érdekes módon mindig a saját gyerekeim korosztályára tudok a leginkább ráhangolódni, az a legkomfortosabb.

Malac és Liba-történetekbe beemelsz versbetéteket is. Nem gondoltál arra az elején, hogy a meséket teljes egészében rímbe szedd?

Nem, mert ezt már az elejétől hosszabb sorozatnak terveztem, és hát valljuk be, hat, hét, ideális esetben tíz köteten keresztül végig versben beszélni, az olyan lenne, mint a Kalevala… A gyerekeknek biztos, hogy sok, és élvezhetetlen. Az időnként felbukkanó versbetétek viszont könnyen megjegyezhetők, felidézhetők és megzenésíthetők. Az Eszterlánc zenekar máris nagyszerű dalokat készített belőlük. 

Ebben az évben három, gyerekeknek készült köteted is megjelent, és persze volt már sokszor sokkönyves időszakod, és számos „többszerzős” köteted is van. Másképp ünnepelsz most, mint mondjuk az Őszi kabátlobogás és A beszélgetés fonala idején?

Másképp, persze, de ennek nem az az oka, hogy kevésbé örülök, hanem az, hogy egyszerűen nincs idő megtorpanni. Annyi gyakorlati feladatot kell elvégezni, és közben gyereket nevelni, élni, hogy az ember másképpen éli meg ezt is. Kézbe veszem a frissen megjelent könyvet, megmutatom a gyerekeimnek, hurrá, aztán megy tovább a nap, a hét. A legnagyobb ünnep az utóbbi években már nem is a könyv megjelenése, hanem az, ha zavartalanul tudok dolgozni.

Tudsz olyanról, aki gyerekként a Londoni mackók és az Állatságok olvasója volt, később pedig olvasója lett a felnőtt könyveidnek? Vagy szülőként olvasta a gyerekének egy-egy mesédet, és később a felnőtt könyveidet is megvette?

Sokszor találkozom olyanokkal, akik gyerekként ismerkedtek meg a verseimmel, és csak később, felcseperedve csodálkoztak rá, hogy jé, felnőtteknek is írok. Ez nagyon klassz dolog, ugyanakkor azzal is szembesíti az embert, hogy hogy telik az idő, hogy évtizedek múlnak, az ember meg alig néz fel közben a munkából.

Majd amikor olyanok jönnek dedikáltatni, akik már nagymamák, és viszik az unokának A londoni mackókat, mert ők is ezt olvasták gyerekkorukban – na, az lesz az igazi. Jó lenne ezt megérni, és addig még sokat írni gyerekeknek, felnőtteknek is.

A teljes interjú itt olvasható.

Nyitókép: Tóth Krisztina. Fotó: MTI /Czimbal Gyula. Képek forrása: IGYIC