Páskándi Gézával a hatvanas évek végén találkoztam először a bukaresti Ambassador Hotel kávéházában. Constatin Olariu, novelláskötetem fordítója mutatott be minket egymásnak. Géza sovány volt, szomorú tekintetű, gyanakvó, amin nem is csodálkoztam – többévnyi börtön és a Duna-deltában végzett kényszermunka volt a háta mögött. A büntetést az ötvenhatos, magyarországi forradalom pártolásáért mérték rá, és csak hatvanháromban szabadult amnesztiával. Egy darabig csak segédmunkás lehetett, esztendők múltán kerülhetett az irodalom közelébe, a Kriterion kiadó főlektora lett. Találkozásunk idején már visszanyerte közlési jogát, sorra jelentek meg művei, elismert írónak számított.
Szatmárhegyen született 1933. május 18-án, a közeli Szatmárnémetiben végezte iskoláit. 16 éves volt, amikor a Dolgozó Nép című lapban Majtényi Erik, a bukaresti Ifjúmunkás főszerkesztője felfigyelt verseire, és a fiatal költőt meghívta munkatársának. 1953-tól pedig, miközben a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar szakán tanult (valamelyest belekóstolva a jogba is), az Utunk című irodalmi lap rovatvezetője lett.
A börtön meg a száműzetés megkeményítette, de nem törte meg, inkább türelmessé tette ítéleteiben, világlátásban, s nem ölte ki belőle az élet szeretetét. A megpróbáltatások az igazság keresésére és megvallására késztették egész későbbi munkáiban, prózájában, esszéiben, drámáiban.
Noha már a romániai írószövetség tagja lehetett, sőt munkásságáért ’68-ban és ’7o-ben díjakat is kapott, írásait nem nézte jó szemmel a kormányzat. A Vendégség című drámája voltaképen csak történetében szólt Dávid Ferenc prédikátor meghurcolásáról meg az őt környékező besúgó Socinóról, valójában a rendszer bírálata volt. Páskándi jobbnak látta áttelepedni. Ekkor találkoztunk másodszor, a Vígszínházban, amikor Várkonyi Zoltán színre vitte a darabot.
A Kortárs szerkesztőségében kapott munkát, könyvei sorra megjelentek, színházi bemutatók követték egymást, költészete, publicisztikája a hetvenes években kiteljesedett. Valamennyi műfajban a morális magatartást teszi mérlegre egy magasabb világeszmény tükröztetésében, kutatja a magyarázatot a kor tévelygéseire és törekvéseire, mindig egyensúlyt keresve, nemkülönben a nyolcvanas, kilencvenes években, a rendszerváltozás körüli és az azokat követő időkben. Sokszor szólalt meg bölcsen, hevességeket csillapítóan. Nem tűrte a múlt bármely idejéből újra éledő, ordas eszmét, hiszen Erdélyben megszenvedte az embertelenséget, a nemzeti kisebbségek elnyomását. Politikai tisztánlátásával a mérleg nyelve volt, és amikor 1995 májusában, hosszas betegség után elhunyt, nemcsak a még létrehozható műveket vitte magával, de a toleranciát is, amire napjainkban is nagy szükség lenne örökös, áldatlan eszmei zűrzavarjainkban.
Sikeres író volt, József Attila-díj, Kossuth-díj és más kitüntetések jelzik elismertségét. A Tornyot választok című lelkiismereti drámája, az Erdélyi triptychon, meg a nagy prédikátorokról írt történelmi drámák, a Szalmabábuk lázadása című historikus, ’48-as mese ( film is készült belőle), Az eb olykor emeli lábát szatírái, verseskötetei, gyermekkönyvei, Begyűjtött vallomásaim önéletírása és számos más műve, abszurdjai (vagy ahogy ő nevezte: abszurdoidjai), A tű foka pazar szatírái, felsorolhatatlanul sok alkotása teszik ki gazdag életművét.
Úgy látom őt, ahogy fáradtan a napi szerkesztőségi munka után, a Nimród Étteremben a barátaival töltött késő estébe nyúló beszélgetésekből végre hazaérve, még az éjféli órán leül az írógépe elé, és ömlik belőle a szöveg, a szüntelen felgyülemlett gondolatok legyezése. Nem is csodálkoztam, amikor felesége, hagyatékának fáradhatatlan kezelője, Anikó elmondta, hogy ládányi kiadatlan kéziratot talált Géza halála után a padláson. Fantasztikus szellemi ereje volt, még nagybetegen is írt drámát a Nemzetinek.
Utolsó éveiben a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja volt, de ahogy ő írta, az Írószövetségen kívül egyetlen irodalmi klikkbe, csoportba, társulásba sem tartozott. Szabad szellem volt, korábban sokat áldozott érte.
Fotó: Lugosi Lugo László
