Mi fogott meg Az öngyilkos szövegkönyvében, amikor először olvastad? Hogyan tudtál azonosulni a karaktereddel?
Az ízlésvilágomhoz a tragikomédia áll a legközelebb, imádom ezt a műfajt, mert olyan, mint az élet: humoros és szomorú részek is vannak benne. Ami a szerepet illeti, nagyon közel állnak hozzám azok a karakterek, akik lecsúsznak a világ pereméről vagy oda vannak taszítva. A saját családomban láttam, hogy a munkanélküliség, a szegénység és az alkoholizmus mennyire tönkre tud tenni jól működő, egészséges családokat. Már javában próbáltunk, amikor kitört az ukrajnai háború, amely nagyon megviselt bennünket. A szövegben háborúról, munkanélküliségről és rendszerváltásról is szó esik, pedig több mint 100 évvel ezelőtt íródott, emiatt különösebben aktualizálni sem kellett a történetet. Mondjuk nem is akartuk.
A karaktered végül nem lesz öngyilkos, pedig szinte mindenki a halálát akarja. Mi az, ami életben tartja?
Ő csak egyetlen lépést tesz az öngyilkosság felé az egész darabban: amikor a borotváját pisztolyra cseréli. Mai kifejezéssel élve: ő egy „help me” öngyilkosjelölt, aki elsősorban figyelemfelhívásból kísérletezik a halállal, nem pedig azért, mert meg akar halni. Az viszont tény, hogy a munkanélküliség miatti nyomorúság, keserűség motiválja: a fegyvert többször előveszi, hogy végezzen magával, de egyszer sem húzza meg a ravaszt. Végig a határon billeg: az egyik pillanatban meg akarja tenni, mert megígérte, a másikban nem tudja megtenni: élni akar.
Az előadás végén azt mondja: „Mindegy, hogy hogy, csak élni.”
Így van. Ekkor már három napja fel van ravatalozva, koporsóban fekszik. Többször belegondoltam a helyzetébe, és el tudom képzelni, hogy egy ilyen élmény után az egész életet átértékeli: már a munkanélküliség és a nyomor se érdekli, csak az, hogy éljen.
A színészek arca Addams Family-szerűen volt maszkírozva, a te arcodról viszont egy idő után lejött a festék. Ez mennyire volt szándékos? Mennyire szimbolizál valamit?
Semmit sem szimbolizál, csupán a hőség és a temperamentumom miatt volt így. Igyekeztünk egymást és magunkat retusálni az előadás alatt, de nekem sajnos nincs annyi időm kint, hogy újra sminkeljek. Botos Bálint rendező azt mondta, őt sem zavarja, ha valamennyire elmosódik. Azt mondta, hogy a sminkkel a bohóc és a halott közti állapotot akartuk megfogni, megmutatni.
A harmadik felvonás számomra olyan, mint ha rémálomban lennék. Eltorzult arcok jönnek, követnek és kérik, hogy öljem meg magam, és ünneplik a halálomat. Úgy is van megírva, mintha egy rémálom lenne, hiszen képtelenség, hogy tíz ember ünnepelje a közeli elhalálozásod.
„Színészként van egy kialakult világom: a visszafogottabb, őszinte kifejezésmódú színészi játékot szeretem, a szájbarágást igyekszem elkerülni.” Miért fontos ez neked, és honnan ered?
Így van, és legtöbbször azon múlik, hogy a rendező mit kér tőlünk. Nagyon fontos, hogy milyen játékstílust vár el, amennyiben van egyáltalán elvárása. Az öngyilkosban viszonylag egységes színművészet van. Bálinttal rengeteget dolgoztunk a darab nyelvezetén, eszköztárán, erős fizikai kifejezésmódokat kerestünk. Érdekes, mert ezt az előadást Nagyváradon a nagyszínpadon játsszuk, hatszáz ember előtt, a kisvárdai zsinagógában viszont stúdiószínpadi körülmények között, emiatt többször kellett improvizálnunk. Igyekeztünk feltalálni magunkat a térben. A monológjaimat Kisvárdán a nézőknek mondtam, Nagyváradon viszont nem is látom őket.
Ez más energiát mozgat meg benned a színpadon?
Igen. Szeretem az intimebb helyzeteket. A kis térben egy tekintetnek is van funkciója, üzenete, amit nem biztos, hogy a nagyszínpad tizedik sorából észrevesznek. Emiatt is kerestünk egy erősebb fizikális kifejezésmódot.
Visszatérve az előző kérdésedre: mindig keresőben vagyok, és nagyon sokáig abban leszek, mert a klasszikus értelemben vett színháziszínművészetet a klasszikus értelemben vett filmes színművészettel próbálom összefésülni. Úgy vélem, valahol a kettő közötti a járható út.
Ez a szemlélet rendezőként is jellemző rád? Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című drámáját állítottad eddig színpadra.
Igen, azokban is színészként rendeztem. A színházban a színművészet minősége a legfontosabb számomra. Persze számos dolog van, aminek létjogosultsága van, de nekem a színész a legfontosabb.
Amikor rendezel, eljátszod magadban az összes szerepet?
Igen, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a színészeknek mindent előjátszom. Inkább inspirálni szeretek, amikor rendezőként dolgozom. Amúgy vannak olyan próbák, amikor csak egyetlen konkrét szereplőre fókuszálok, és fontosnak tartom, hogy bennem is végig menjenek azok a folyamatok, mint a színészben.
Van terveben olyan előadás, amit meg fogsz rendezni a közeljövőben? Esetleg egy újabb Székely Csaba-darabot?
Nagyon szeretem az ő világát, bármikor szívesen rendeznék még Székely Csabát, de most nincs semmi konkrétum.
Nyáron folytatjátok a turnét?
Ezzel a darabbal nem, de a nagyváradi várszínpadon és Szentendrén is fogunk játszani A Játék a kastélyban-t.
Abban Turait alakítod, az is nagy szerep.
Valóban, ebben az évadban két minőségi szerepet kaptam. És Turait is imádom. Úgy érzem, hogy a színházi világnak is bevitt egy horgot a járvány, és azt tapasztalom, hogy a színházi alkotók bizony kijöttek a formából. Ez a két szerep nagyon sokat segített a pandémia után, nagy kihívás volt, de nagyon jókor jött. A nagy kihagyás után furcsa volt újra színpadra lépni, nem maszkos embereknek, nem negyedháznak, hanem telt háznak játszani. Egy picit féltem, hogy meg tudok-e felelni.
Olyan félelem volt ez, mint a pályád kezdetén?
Olyasmi volt, igen. Érdekes, hogy az első szerepem rögtön a Liliomfi főszerepe volt. Úgy, hogy tatarozás miatt addig a színház öt évig zárva volt, és az én címszerepemmel nyílt meg. El nem tudom mondani, milyen stressz volt bennem, de jó fajta stressz volt, amelyből rengeteget tanultam. Egyből mély vízbe dobtak.
És fent is maradtál, hisz a következő évadokban több főszerepet eljátszottál, és díjakat is kaptál. Mennyire érezted a sikert?
Nem igazán. Persze érzi az ember, amikor valami összejön, hogy a közönség megy vele, mint Kisvárdán is. De szerintem színészként a színpadon nem szabad az eufóriában úszkálni, vissza kell fogni. Érzed, hagyod, de nem fürdőzöl benne a színpadon.
Kell egy kontroll?
Pontosan, és erről Botos Bálinttal is sokat beszéltünk Az öngyilkos kapcsán. A színművészet legyen kötéltánc, mindig billegjen, ne menjünk tutira, kockáztassunk. Az erős forma és nyelvezet ellenére ettől szinte minden előadás egy kicsit más.
Átadták a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának díjait. Az öngyilkos című előadásban a szereped expresszív megfogalmazásáért díjat vehettél át. Mit jelentenek számodra a szakmai elismerések? Mennyire tudsz belőlük töltekezni?
Nagyon jólesik, amikor szakmai elismerésben részesülők vagy akár közönségdíjat kapok. Ilyenkor úgy érzem, hogy jó úton vagyok, és motivál a további küzdelmes munkára. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy mennyire szubjektív a mi hivatásunk, ezért próbálok két lábbal a földön maradni, és továbbra is szerényen és alázatosan haladni az utamon.
A pályámra visszatérve: szerencsés is vagyok, mert több olyan rendezővel találkoztam, aki látott bennem valamit, aki szeretett volna velem dolgozni. De emögött rengeteg munka van: mindig szeretek valami újat megpróbálni, létrehozni, tapasztalni, adni.
És a helyeden vagy?
Szerintem jó úton vagyok, haladok. Tényleg nagyon szerencsés vagyok, hisz minden második évben címszerepet játszok. De az aprócska szerepeket is kedvelem. A pályám elején szerettem az idősebb, tapasztaltabb kollégákat figyelni: hogyan alakítják a szerepüket, hogyan próbálnak. Meg kellett tanulnom próbálni. Más a főiskolán a veled egyidősekkel próbálni, mint színházban, ahol olyan színművészek is vannak, akik 50 éve vannak a pályán.
Mennyire mertél segítségért hozzájuk fordulni a kezdeti időkben?
Akkoriban visszafogottabb, zárkózottabb ember voltam. Most is csodálkozom, amikor egy pályakezdő kolléga megérkezik, és lazán, flottul veszi az akadályokat, mindenkivel jól kommunikál. Számomra ez nehéz házi feladatnak bizonyult.
Komfortodon kívülre kerültél?
Abszolút, mert nem szeretek tolakodni, mások terhére lenni, ezért nem nagyon kérdeztem. Igazából ők nyitottak felém. Idővel megszerettek, és én is őket. Idő kellett, hogy megnyíljak.
Mi volt a fordulópont?
Ez fokozatosan ment, mint ahogy az egész pályám meg az egész életem arról szól, hogy dolgozom rajta. Vannak szerencsés pillanatok, helyzetek: találkozom emberekkel, akik kedvelnek és látnak bennem valamit, és kialakul, mint az egész pályám.
Fotók forrása: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
