„Mindig van valaki, akinek érdemes énekelni" – születésnapi beszélgetés Marton Évával

Párját ritkító karrier. Olyan, amilyenre a nemzetközi operavilágban alig találni hasonló példát. A legjelentősebb dalszínházak tisztelték meg a kamaraénekesi címmel. Medálokkal, oklevelekkel ismerték el nemcsak a hangját, a játékát, hanem művészi attitűdjét is. Marton Éva 80 éves és aktív.

Amikor ott állt kóruspróbán a Lónyay utcai tornateremben, mit gondolt, mi lesz önből, merre visz az útja?

Igen elszántan azt gondoltam, hogy operaénekes leszek. Nem is járt más a fejemben. Pedig kezdetben fogalmam sem volt róla, mi az, hogy operaénekes. Egy átlagos általános iskolába jártam, nem volt semmilyen tagozat, de volt egy igen figyelmes és jól képzett, áldozatkész énektanárunk, Raksányi Magda. Ő valamilyen okból nem lehetett operaénekes, a tanításban élte ki az ambícióit. Amikor meghallotta az én több mint három oktáv terjedelmű hangomat, azt mondta, jó lenne, ha zenét tanulnék. Vékony, csilingelő, kristálytiszta hangom volt, hitte, ha tanulok, tovább fejlődik a matéria és az a kis ember, akire komoly lehetőségek várhatnak. Végső soron egy idegen ember fedezte fel bennem az értéket, amivel születtem.

A szüleim nem voltak zenei beállítottságúak, édesapám főszakács volt, édesanyám otthon bajlódott a három gyerekkel. Nem vették észre, hogy a legkisebb miféle adottságokkal bír. Pedig otthon mindig énekeltem. Például a konyhában, ha a nővéremmel egy vasárnapi ebéd után mosogattunk, és ő mosta az edényeket, én törölgettem. Azt énekeltem neki, add ide a tányért, van még egy tányér, ő belement ebbe a játékba, énekelve válaszolt.

Egymagam, szülői támogatás nélkül átmentem a Mester utca 19-be. Közel volt, mi a Bakáts téren laktunk. Szó szerint magamat írattam be a zeneiskolába, Bíró Katóhoz, aki Bartók Béla utolsó növendékei közé tartozott. Megkérdezte, miért akarok zongorát tanulni. Mert operaénekes akarok lenni, és azt mondta az énektanárnőm, hogy zenét kell tanulnom. Nagy szerencsém volt, és ma is hiszem, hogy egy pedagógus roppant sokat tud hozzátenni egy ember jövendő életéhez.

A házunk belső udvarra nézett, valahol ott volt Udvardy Tibor, az Operaház egyik vezető tenoristájának a gyakorlószobája. Mi lent játszottunk, és egyszer csak meghallottam egy gyönyörű férfihangot. Abbahagytam a játékot, csak hallgattam. Kérdeztem a felnőtteket: ki énekel? Ő Udvardy művész úr, az Operában énekel. No, én is ezt szeretném, gondoltam.

Ha koncertre nem is jártak a szüleim, nem éltünk muzsika nélkül, a rádióból sok zenés műsor szólt. Édesanyám esténként azokat hallgatta, ha varrogatta a lyukas zokninkat, így jöttek hozzám a hangok. Nem volt nehéz a gyerekkorom, mert nem tudtam, hogy van más világ, hogy másképpen is lehet élni. Én nagyon örültem egy 50 filléres fagylaltnak, akkoriban ennyibe kerül egy gombóc. Örültem, ha édesapám fizetéskor hazahozott selyemcukrot vagy savanyúcukrot. Az emberek igénye más volt, megelégedtek a kicsivel is, mert az volt fontos, hogy túlélték a háborút, életben maradtak.

Később is szerencsésen alakultak a tanulmányai?

Szenzációs szolfézstanárnőt fogtam ki, akivel sorra vettük Kodály 333 olvasógyakorlatát, a Bicíniumokat. Mindig zongora mellől tanított, hallás után le kellett írnunk, hogy mit játszott, megélesítette a fülünket. Zongorában Bartók Mikrokozmoszán nevelkedtem föl. Később a népdalokon, amit csodálatos énektanárnőmtől, Gödry Katótól kaptam.

Most a Magyar Rádió Gyermekkórusában töltött évekre ne térjünk ki, lépjünk egy nagyot. Árulja el, ilyen felkészültséggel mindjárt felvették-e a Zeneakadémiára?

Nem, elsőre nem vettek föl, azt mondták, hogy éretlen a hangom, túl fiatal vagyok, jöjjek vissza a következő felvételire, de a melléktárgyakból akkor már nem kell vizsgáznom. Ez furcsa volt, mégsem éreztem óriási csapásnak, mert élsportoló voltam, ifi válogatott röplabdázó, és kiéltem az összes energiámat az edzéseken. Sportolóként utazhattam is, ami kiváltságos dolog volt akkoriban. És egy év múlva fölvettek. Rösler Endre tanár úrhoz kerültem, aki nemcsak az egyik legszebb lírai tenor, de kulturált ember is volt, és egy igazi úrinő, Récsei Elza dolgozott mellette korrepetitorként. Jó és finom emberek korrigáltak, javítgattak engem mint énekest és mint embert. Sajnos Rösler korán meghalt, Sipos Jenőnél folytattam.

Diplomázott és bekerült a Magyar Állami Operaházba. Simán ment?

Nem. Hiába végeztem kitűnő eredménnyel, nem vettek föl mint ösztöndíjast, pedig az egyik tanárom, Lukács Miklós az Operaház igazgatója volt, a másik, Mikó András a főrendező. De aztán jött az isteni segítség, és szeptemberben már a minisztérium ösztöndíjasaként léptem be az Ybl-palotába.

Olyannyira, hogy nem is az ösztöndíjasok, hanem a magánénekesek listáján szerepel a Marton Éva név.

Szeptember elején a Színészkirálynét játszottam Szokolay Sándor Hamletjében. Három héttel később már Rimszkij-Korszakov Aranykakas című operájában a főszerepet énekeltem, Semaha királynőjét. Valaki lemondta, pillanatok – talán három nap – alatt megtanultam, és már ott is voltam az Erkel Színház színpadán. Még abban az évadban lehettem Freia A Rajna kincsében, Mennyei hang a Don Carlosban és Manon Lescaut – jöttek egymás után a feladatok. Majd Grófné a Figaro házasságában: 52–53 százalék recitativo – azt mind megtanulni jelentős tapasztalat nélkül nem volt könnyű.

Majd hirtelen elém toppant a Tosca. Az Erkel Énekversennyel egy időben érkezett, ezért azt sem tudtam, mit tegyek. Már férjes asszony voltam, és Zoli (dr. Marton Zoltán sebész – a szerk.) azt mondta, ha megtanulod a Toscát, olyan érték lesz a kezedben, ami igen sokszor fog a javadra szolgálni. Tökéletesen igaza volt. Több telefont kaptam, hogy nem vagyok normális, biztosan megnyertem volna az első díjat. Így elmondva egyszerűnek látszik, de ezek válaszutak. A könnyű sikert választod, ami azonnal jön vagy a munkát.

Christoph von Dohnányi épp Budapesten koncertezett.

Előénekeltem neki a Zeneakadémián, a kórusteremben. Ennek nyomán meghívást kaptam Frankfurt am Mainba, ahol ő volt a vezető karmester. Meg kellett megtanulnom a Grófnét németül. Az első rész után bejött az öltözőbe az egész vezetői stáb: itt a szerződés, írja alá. A férjem, aki szintén bent volt, azt mondta, kérem, engedjék meg, hogy a feleségem befejezze a darabot, ne zavarják most. Ott volt, vigyázott rám, nehogy valamit elhamarkodjak.

Felvettek Frankfurtba három évre. 1977-ben követtem Dohnányit Hamburgba, attól kezdve szabadúszóként dolgoztam. Olyan szerződést kötöttünk, hogy évi húsz előadást vállalok. Nagyszerű csapat működött ott, mindegyikük híres lett: Dohnányit nem kell bemutatni, a korán elhunyt Gerard Mortier-t vagy Mario Katonát, a londoni Covent Garden casting igazgatóját szintén nem. Élethosszig tartó, fontos munkabarátságok születtek.

Olyan hivatás ez, aminek lényeges eleme a szenvedély.

Persze, hiszen a színpadon nem állhatok úgy, mint egy kőszikla! Ha egy férfi bókolt a színpadon kívül, mosolyogva megköszöntem és hazamentem a férjemhez. Ölelkezni kell, ha a jelenet úgy kívánja. Pavarotti egyszer a milanói Scala színpadán a Tosca első felvonásában a főpróbán a játék hevében szájon csókolt. Nagyon megütődtem, diszkréten megkérdeztem a rendezőt, Piero Faggionit: most mit tegyek? Tedd a kezed a szád elé, mondta, nem lesz baj. Pavarotti meghökkent, de megértett. Megesett, hogy ajánlották, hogy esetleg ezt vagy azt kapom, ha elmegyek az illetővel. Csak mosolyogtam, nem, köszönöm, én nem váltok. Ismeri a mondásomat: ha egy Rolls-Royce vár otthon, akkor nem szállok be egy Trabantba. A férjem roppant öntudatos nőt nevelt belőlem.

Rengeteget utazott, nem terhelte meg?

Tényleg sokat utaztam, de számomra ez pihenés volt. Mindig két-három zongorakivonat lapult a táskámban, készültem a következő feladatokra. Könyvek is, mert rengeteget olvastam kisgyerekkorom óta. Otthon három olvasójegyünk volt a Szabó Ervin Könyvtárba, édesapám, édesanyám nevére és az enyémre. Maupassant-t, Zolát, szinte az egész európai irodalmat kikértem a könyvtárostól. Aztán egy-egy szerep köré is olvastam, hogy ismerjem a történelmi hátteret. Ha a férjem nem tudott velem jönni, jártam a híres múzeumokat, beültem koncertekre.

Saját kedvére tanult szerepeket vagy célzottan?

Mindig célzottan, mert legkevesebb három, de inkább öt évre előre tudtam, hogy mit énekelek, és ez borzasztó sokat segített. Akkoriban az operaigazgatók az egész világon egész másképpen gondolkodtak. Tudták, figyelték, jön-e föl valaki. Talán alkalmaztak fejvadászokat is. Zoli azt szokta mondani, ha kevesen ülnek is a nézőtéren, mindig van ott valaki, akinek érdemes énekelni.

Van-e olyan zuga a világnak, ahol nem fordult meg?

Olyan, ahova szerettem volna menni, nincs. Egyedül Johannesburgba nem léphettem be, mert még érvényes volt az apartheid. Ha ott bepecsételnek az útlevelembe, Amerikába nem engednek vissza. Pedig az Egyesült Államokba számtalan helyre hívtak. Chicagót nagyon szerettem, 1979-ben jártam ott először. Akkor dolgozták ki a bérleti rendszert, tízes-tizenkettes sorozatokat tudtak csinálni, mert olyan nagy volt az érdeklődés az opera iránt. Egyébként ez jellemző volt San Franciscóra is, ahol addig soha nem játszottak Wagnert. Ott találkoztam David Hockney-vel, a híres festővel, a Turandot díszletét és jelmezeit tervezte.

Klaus Maria Brandauer is épp most 80 éves.

Nagyszerű színész, Schönberg Gurreliederjében ismertem meg, remek volt! Büszke vagyok rá, hogy ő hozott Oscar-díjat egy magyar filmnek. Óriásokkal találkoztam. Maximilian Schell a Jedermannban szerepelt Salzburgban, a Dóm téren. Én a Fidelióban énekeltem, az első előadásom után azt írták: mit keres itt ez a magyar cigánylány? Jól van, gondoltam, a magyart nem szégyellem, ha cigányt látnak bennem, vállalom. De töprengtem: valami baj lehet az akcentusommal. Vettem egy nagy levegőt és felkerestem Schellt a hoteljében. Végigmentünk a dialógusokon. Azt mondta: „Éva, nincs semmi baj, de egyre figyelj, ne beszélj emelt hangon. Csak úgy, ahogy mi most. Nyugodj meg, a Festspielhausban hallatszani fog minden szó, ha értelmesen tagolod a szöveget.” 2000-ben Los Angelesben találkoztunk ismét, a Lohengrint rendezte, én Ortrudot énekeltem.

Nem példátlan, de igen ritka dolog, hogy valaki egy operában három jelentős szerepet is elénekeljen. Így történt Richard Strauss Elektrájában, előbb Khrüszothémisz, aztán a címszerep, végül Klütaimnesztra. Khrüszothémisz talán a leglíraibb.

Khrüszothémisz, azért abban már vannak vágós fölső magasságok, a középfekvésben se lehet lazsálni. Majdnem lemezre vettük Londonban a kiváló Klaus Tennstedt vezényletével, aki az utolsó pillanatban meghiúsította a felvételt. Igen mérges lettem. Aztán a Fidelio Leonóráját játszottam a New York-i Metropolitanben, és Klaus Tennstedt dirigált. Meghívtak Milánóba, hogy az évadnyitó Turandotot csináljam meg. Megint választás elé kerültem: robbantsak, vagy dolgozzam Tennstedttel? A Met nem engedett ki, így alkalmam nyílt, hogy megkérdezzem, miért fújta le az Elektra-felvételt. Azt mondta: mert rájöttem, hogy te már régen nem Khrüszothémisz, hanem Elektra vagy.

Később annyira összebarátkoztunk, hogy visszatérve Németországba meghívott bennünket Kielbe, a nyaralójába. Tudta, hogy teniszezem, és gondolta, ott legalább megmérkőzhetünk. Ő Kelet-Németországból emigrált nyugatra, ahol beteljesítette az álmát: vett egy meseszép halványkék Rolls-Royce cabriót, halványkék bőrülésekkel. Elénk jött, engem átültetett maga mellé. Mint jó magyar asszony, csináltam egy jó magyar gulyást, és bekészítettem egy kosárba, mellé fehér kenyeret, egy üveg bort, savanyúságot, nokedlit. A kosár a Rolls csomagtartójába került. Kanyargott, dicsekedett, hogy ül a kocsi az úttesten. Én csak sóhajtoztam, mi lehet hátul a gulyással? Nem részletezem: a gulyás nyomot hagyott a kárpiton... Sok év múlva kiderült, a csomagtartót sosem használta, még egy kalapot sem tett bele, úgy adta el a kocsit.

Az sosem fordult elő, hogy látott egy gusztusos adag fagylaltot, és arra gondolt, de jó lenne megenni?

Nyáron, ha huzamosabb ideig nem énekeltem, Monte Carlóban kiültem a teraszra, néztem a tengert, a lábamat föltettem a korlátra, és vidáman ettem a fagylaltot.

A pompás emlékek áradását csak megállítani lehet. Hogyan látja, mi változott az operai közegben a világon?

Elsősorban: hiányzik a bizalom. Bízom egy énekesben, hogy jól dolgozik és jól fog dolgozni fél és egy év múlva is. Nem szeretem ezt az állandó castingolást. Túl sok energiát fogyaszt. Régen, ha jól énekeltél, nem kellett előénekelni, mert a szerepek szinte maguktól jöttek. És az önvizsgálat. Nem lehet össze-vissza énekelni, Wagner-szerephez nem passzol Kacsóh Pongrác. Egy énekesnek vannak periódusai, legjobb Mozarttal, Händellel, preklasszikusokkal kezdeni.

Az Operaház főigazgatójának főtanácsadója, él ez a szerepe?

Igen, él. De amikor az Operaházban szereposztás van, abban nem veszek részt, sem abban, amikor mérlegelik, hogy milyen darabok menjenek. Ha látok egy tehetséges embert, akkor fölhívom rá a figyelmet, hogy a legközelebbi előéneklésnél feltétlenül hívják be. Ha látom, hogy valaki nem tud megoldani egy szerepet, gyötrődik, és körülötte mindenki kínlódik, akkor figyelmeztetem a főigazgatót, hogy cselekedjen, azonban ez ritkán fordul elő. Ha kérte a tanácsomat, mindig megkapta a választ. Egyenesen és konkrétan. Ha nem kérdez, akkor egy szót se szólok. Szerintem a főtanácsadó ne avatkozzon bele a dolgokba, csak javasoljon. Ezt a Magyar Művészeti Akadémián tanultam meg, aminek a rendes tagja vagyok. Hiába van valami, amit talán egyedül képviselek, el kell fogadnom, ha a többség másképp látja.

Nevét adta egy nemzetközi énekversenynek, amit eddig ötször rendeztek meg. Nyilván fontos mozzanata az életének.

Nem, nem nekem – én ezzel nem leszek se jobb, se szebb, se okosabb. Viszont sok embernek nagyon fontos. Segítek, nekem ez fontos. Fiatal énekesek tűnnek fel, szeretnék közülük sokat itt tartani. Rátaláltunk egy remek Mihaélára, Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című operájának női főszerelőjére, egy bravúros ukrán koloratúrszopránra, Tetiana Zhuravelre és sorolhatnám. Ha nem lenne háború, jönnének kitűnő ukrán, fehérorosz jelentkezők. Nagyszerűek a mongol férfi énekesek, olyan csodálatos hangokkal, amilyenek itt hiányoznak.

A Magyar Corvin-lánc Testületnek is alelnöke.

Az elmúlt hónapban tartottuk a közgyűlést, engem megerősítettek a poszton. Elfoglaltuk a székházunkat, a gyönyörűen felújított Róheim-villát a Hermina úton. Az alkalomra eljött Amerikából egy leszármazott, Imi Róheim, egy nagyon szép állóórát hozott, ami megmenekült a régi berendezésből. Kértem, hogy többször látogasson meg minket. Előzőleg egy másik méltó történelmi épületben, a Magyar Tudományos Akadémián dolgoztunk. Megkérdezheti a férjemet: minden ülésről úgy jövök haza, hogy röpülök, jaj, de jó volt, nem vagyok fáradt. A testületet azért hozták létre anno, hogy rangos tagjaik mértékadó véleményt formáljanak a tudomány, az irodalom, a művészet kérdéseiről. Akadémikusok, nemzetközi hírű tudósok, művészek között ülök. Közöttünk sok mindenről szó kerül, legújabban a tanítás, a tudományos kutatás kérdéseivel kapcsolatos javaslatainkat küldtük el az illetékes minisztériumba. Én a magunk számára azt proponáltam, hogy ismerjük meg egymást alaposabban, és nyissuk ki az ajtóinkat. Az iskolások például bejárhatják a villát, van mit nézniük... Klubesteket szervezünk, Huszti Péter már beszélt Shakespeare-szerepeiről, én a pályám főbb állomásait idézem fel. A Corvin-lánc Testület igenis működik, és azzal, hogy a köztársasági elnöki irodához kerültünk, igazán magas polcra helyeztettünk.

Mit szeretne még?

Opera Stúdiót. Azt nagyon. Megvan az Eiffel Műhelyház, megvan a Marton Éva Énekverseny, szeretném összekapcsolni a többi hazai énekversennyel, hogy ottani versenyzőket is meg lehessen hívni a stúdióba. Szeretnék egy kicsi kompániát létrehozni, amiből be lehet emelni valakit, valakiket egy-egy nagy produkcióba. Szeretnék a fiatalokkal előadásokat csinálni:, ne csak gyakoroljanak, hanem menjenek föl a színpadra, tanulják meg, hogy nem olyan könnyű. Az két akadémiai év, amit a master fokon töltenek, nem elég. Az – jó esetben – csak általános műveltséget ad, de nem jelent olyan alapot, amire egy pályát stabilan föl lehet építeni.

Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu