A szerelem „túlvilágra mentésével” együtt is kiábrándító vízió Szőcs Artur rendezése, amely aktuális kiszólásokkal tarkítja Bulgakov évtizedekig kéziratban heverő regényének pontos és lényegi átiratát (Ari-Nagy Barbara munkája). Tart a kultúrharc, a lojális középszer egymás közt osztogat hivatalokat, támogatást, publikálási lehetőséget. Az önhitt, istentagadásba menekült ember pedig hiába hisz saját mindenhatóságában, még arra sem képes, hogy akár csak néhány órára előre meghatározza sorsának folyását.
Minek ide a sátán? Pusztul ez önmagától is. „Vitathatatlanul műveletlen költők” tobzódásától éppúgy, mint a nyomásgyakorlással szemben tétlen vezetők miatt. Ebbe a sémába egyformán beleillik Pilátus, ahogyan a varieté igazgatója vagy a láthatatlan, mindent ellenőrzése alá vonó hatalom.
Mit tehet még itt Woland? Legfeljebb ráirányítja a figyelmet az egyébként is egymásnak feszülők nyomorúságára, kiszolgáltatottságára. Előrébb jutni csupán akkor tudsz, ha feljelentesz valakit: Júdás-pénzként jár a pincelakás. A cirkuszi jelenet a legtöbb színrevitelben parádés revü, ám ezúttal csupán a kénye-kedvére szórakozó sátáni slepp mulatsága. Még akkor is, ha az elmaradhatatlan pénzesőből nekünk is jut: a húszezresre Bulgakov és a Wolandot játszó Bodoky Márk képét nyomtatták.
Kettősség hatja át a darabot: a sátán szolgái játékának gyermeki derűje időnként kíméletlenségbe csap át, ám a hétköznapi emberek ügyeskedésén is csak néha tesz túl.
Öröm volt olyan előadást látni, amely gondosan szövi egybe a regény sokszor széttartó és egymástól élesen elkülönülő részeit. Jézus keresztre feszítése a színházi revü fő műsorszámává válik, a Mester regényében Pilátust foglalkoztató kérdésekre pedig a maiak keresik a válaszokat.
Az előadás meghatározó eleme Cser Ádám zenéje, amely néhol a történet aláfestéseként a villamos fékezésének vészjósló csikorgását vagy a telefon – legtöbbször ugyancsak gyomorszorító – csörgését idézi, majd „előrelépve” önmagában is érvényes történetet mesél, és számos emlékezetes pillanatot ad az árnyaltságával.
A keresztre feszítés show-vá avanzsálása csak egyike a meghökkentő epizódoknak, akárcsak a Hull a pelyhes fehér hó eléneklése a magyar himnusz dallamára.
A megfélemlített cirkuszi tömeg bármire hajlandó; elég elsütni egy-két fegyvert, esetleg demonstrációként valakit lepuffantani. Rendre visszatérő zenei motívumok Bach János-passiójának részletei, amelyek a báli jelenet zenei kavalkádjában Sosztakovics keringőjével és a technó dübörgő ritmusával vegyülnek. De akad jaltai tengerésznóta, Boci, boci tarka és a lokálba érkező szovjet katonák hatására a jazzes dallamokat félbeszakító Millió rózsaszál is – oroszul. Ha akarom: sokszínűség, ha akarom: féktelen katyvasz, ám amiért mégis inkább az előbbi, az a zeneszerző határozottsága, amellyel az átiratában mindezeket saját kompozícióival egységbe gyúrta.
Az előadás komoly erénye a sokoldalúan használható díszlet (Slárku Anett munkája) a mozaikos padlóval, a bolygókként belógó gömbcsillárok univerzumával és legfőképp a lenyűgözően használt kárpitokkal, amelyekből hol antik oszlopsor, hol a bolondokháza szűkös „zárkája”, hol pedig elegáns éttermi asztal lesz. A világító gömbök közül egyre Pilátus támaszkodik. A hegemón akár ura is lehetne ennek az univerzumnak, ám szinte végig meggyőződése ellen cselekszik. Még ő maga sem hiszi, hogy a rendszerben az igazságnak jelentősége van.
Különalkuk köttetnek, ám „az irgalmasság néha behatol a legkisebb réseken is”.
A Mester és Margarita kiváló színészi alakítások sorát vonultatja fel. Rózsa Krisztián Hontalanjának megőrülése szinte hétköznapi természetességgel megy végbe: a szürreális látomást feldolgozni képtelen költő megejtő zavarodottságával könnyen azonosulunk, magunk sem tudnánk másként tekinteni a megélt abszurditásokra. Figurája épp ellentéte Keszég László sorsába beletörődő, visszafogottságában is magával ragadó karakterének. Kettejük első találkozása az elmegyógyintézetben letaglózóan hatásos diskurzus. Némileg tétovábbak Mészöly Anna Margaritájával közös epizódjai, aki inkább az őrült báli tobzódásban teljesedik ki, ahogyan a végső egymásra találás csendes megnyugvását is szépen szemlélteti.
Gáspár Tibor Pilátusa hiteles, vívódó személyiség, akiben a hatalmi gőg karizmája és az emberség váltakozik, ám inkább az utóbbira helyeződik a hangsúly. Bodoky Márk Wolandjának kulcsa a kortalanság, és míg az első részben nehezebben lépek túl fiúsan szép fiatalságán, a másodikban már pontosan érzem: ez teszi még ördögibbé a karakterét, amelynek az a lényegi vonása, hogy minden szituációban észrevétlenül veszi át az irányítást.
A Miskolci Nemzeti Színház erőssége régóta a csapat, amely többször bizonyította, hogy egymás rezdüléseit figyelve tökéletes összhangot tud teremteni. Ezúttal is így alakul, és mindenkinek jut egy-egy emlékezetes pillanat: a kiváló énekkarnak, Salat Lehel szinte fensőbbségesen magabiztos, világlátásával kérkedő Berliozának, a több szerepet játszó Simon Zoltán féldilettáns, állami díjas költőjének, Varga Andrea unottan rágózó, Arany Fallosz-díjas konferansziéjának, Farkas Sándor konokul derűs, rendíthetetlen Jesuájának, Fogarasi Tamás klarinétosának, Feczesin Kristóf Júdássá vedlő Behemótjának és főként Rudolf Szonja magával ragadó Hellájának, aki hihetetlen romlottsággal ölti magára a gyermeki naivitás álcáját.
Az előadás nem nélkülözi a humort: Keszég László hímzett sapkájától, papucsától (Kovács Andrea jelmezei) az önreflexív, színházi hatásmechanizmust pellengérre állító varietéjelenetig tele van apró, játékos gegekkel. És bár a szerelmesek – micsoda fintor: a sátán közreműködésének hála – egymáséi lesznek, a háborítatlan boldogságra ebben a világban esélyük sem lenne. Ahogyan a szabad és önfeledt alkotásra sem. A Mesterhez hasonlóan mi is hamar belátjuk:
„Nem szabad nagyra törő terveket szőni, szomszéd.”
Nyitókép: Az MNSZ énekkara és Farkas Sándor
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház/Gálos Mihály Samu
